2009. december 26., szombat

VÉRTESTVÉREK

György Attilát indiánbirkózás közben ismertem meg (Az indiánbirkózás lényege: a küzdők megfogják egymás kezét, és hüvelykujjukkal próbálják elérni a másik testét). Nem számított az eső, és az sem, hogy majdnem húsz kiló súlykülönbség van közöttünk. Ott küzdöttem a záporban a Hadúrral, aki nem frusztrálta le magát a huszonhárom év karatémtól, ezért 14:0-ra nyert. Egy évvel később 3:2-re győztem. A döntő tehát még hátravan… A szabadfogású birkózást, az ököl- és kardvívást még nem próbáltuk, de indiánbirkózásban szinte verhetetlen. Aki úgy tud harcolni, mint ő, annak nincs is szüksége szavakra a nőknél. Csak rájuk szegzi igen szúrós tekintetét, s ennyit mond: - Jössz? – És jön a női gyönyörsóhaj, sőt a gyerek. Nem hiába volt megtisztelő számomra, amikor 2007 augusztusában Üres és Teli című harcesszé-kötetem a Hadúr méltatta – keresztes lovagi jelvénnyel mellén. Most is előttem van, amint harcosként, méltósággal áll a könyvbemutatót jelenlétével megtisztelő, tíz Tokyo-ból érkezett hús-vér japán karate-mester között, majd a Harcosok könyve testvérkönyvévé fogadja első kötetem, sőt, évente újraalakított képzeletbeli „székely kormánya” védelmi miniszterévé nevez ki… Mert György Attila az egyedüli író, akinek saját kormánya van. Hajós a kikötőben című regényében Szindbád, a harcos szemével a nők mellett a szalonnáról, a veres hagymáról és a túróról is úgy tud írni, hogy kötete elolvasása után fel kellett kelnem éjjel ágyamból, másodszori vacsorára, immár az említett székely ételkincsek elfogyasztására…
Nemrég hallottam, hogy György Attila felmetszette bicskával az erdélyi magyar költészet különleges képviselője alkarját, vértestvéri szerződést kötvén vele. Király Zoltán Szombat, szobámban képzelődöm című kötetének bemutatóján még egyetemistaként ültem a kolozsvári Music Pub (ma Irish Pub) zsebtermében. A versek közt volt egy Lucky Strike című, amire François Bréda rákérdezett, „mennyire hiteles”. A költő nagy derültség közepette elővett bőrdzsekijéből egy csomag Lucky Strike cigarettát, és kidobta az asztalra. Nem sokkal később őt választották az Erdélyi Magyar Írók Ligájának ügyvezető elnökévé. Férfifiók című új kötetét tegnap éjjel olvastam ki. Előrebocsátom, hogy rövid, gondolati versei új hangot jelentenek az irodalomban. Hogy ez mennyire így van, személyesen is meggyőződhettek róla december 29-én, kedden a Küküllő-menti Agorán, ahol színre lépnek a fenegyerek vértestvérek! Az akcióból kisebbik öcsém, János, a dobos is kiveszi részét zenekarával: az est keretén belül fellép a kolozsvári De La Funk! Eljön Gáborka (minden rendezvényünk érte van – amíg nőt fog!:-))! Gyere el te is! Várunk! Részletek a fenti plakátra kattintva.

2009. december 3., csütörtök

A GONDOLKODÓ

Előttem ül. Maga elé néz. Órák telnek el, hogy arcát fürkészem. Tekintetem lassan halad lefelé. Megcsodálom izmos vállait, kőkemény felkarizmát. Alkarját figyelve újabb órákat töltök el. Mert a férfierő az alkar izomrostjain mutatkozik meg leginkább. E rostokon igyekszem felmérni a veszélyt, mielőtt ellenfeleimmel harcra kelnék. Hirtelen villan belém, hogy felvettem testtartását. Most ugyanúgy ülök, mint ő: bal térdemre helyezett jobb karom ökléhez támasztom fejem. Hasizmát figyelem, és gondolkodom. Gyerekkorom óta hasfalam edzettem legtöbbet. A harcos gyomrát ha átütik, lelkét ütik át. Egyes keleti harcosok szerint a lélek a gyomorban lakozik. Ezért vágják fel hasfalukat a japán szamurájok a harakirivel, ha súlyosan vétkeznek. Törvényeik értelmében a bűnös léleknek távoznia kell a gyomron át. Uruk parancsára vagy önként végeznek magukkal. Úgy élnek, hogy bármikor fogadni tudják a halált. Miután felvágták éles tőrrel hasukat, segítséget kapnak: a mellettük álló kardmester egyetlen suhintással vágja le fejüket. Így kerülik el, hogy a halál előtti fájdalom miatt megszégyenüljenek. Combizmait, majd lábszárát figyelem. Mintha megállt volna az idő. Periférikusan szemlélem, hogy egyszerre láthassam minden testrészét. Olyan, mint a hiúz, mely másodperctöredékekre szoborrá vált az állatkertben, mielőtt áldozatára, a visítozó fehér házinyúlra rontott volna: a még és a már közti feszültségben lebeg. Nem értem, miért nem tudta megfejteni senki, miről gondolkodhat. A harcról, mely szellemi és anyagi világunk, a létezés fő mozgatórugója. Felpillantok. Mintha felállna és elindulna. Úgy tűnik, látogatók döbbent serege követi egészen a kert kapujáig. Ülve maradok. Utánzom őt. A japán turisták most engem fényképeznek. Szemeim lehúnyom, és megpróbáltatásokkal teli utamra gondolok. Esteledik. Egy kéz ér fejemhez. Felriadok. Dani tekint rám. Mellőle szól halkan a kapus: – Pardon, Monsieur, je sais que le Maître a créé quelque chose deparfait, mai c'est l'heure de la fermeture, vous devez quitter le jardin du musée (Bocsásson meg uram, tisztában vagyok vele, hogy a mester szobrai bámulatra méltó remekművek, de most már záróra, kérem, fáradjon ki a múzeumkertből).

(Regényrészlet)