2010. szeptember 29., szerda

EKLER ÁGOST ÉS A BETAKARÍTÁS


Showman-nek tartanak... Én írónak látom magam… Mi a valóság? Száz év múlva kiderül… Addig is, rohanok a Székelyudvarhely – Duna-delta – Budapest – Kolozsvár – Baja vonalon... Huh… Vegyük sorra: október 9-én 20 órától Nagy Koppány Zsolt íróbarátom Amelyben Ekler Ágostra emlékezünk című kötetét mutatom be Kolozsváron, a Bulgakovban. A Magvető Kiadónál idén megjelent könyvet a Deltában olvasom el – teljes önmegtartóztatásban, mint annak idején a zsoltárokat a franciskánus zárdában. Nem lészen nő, csak halak (a lipován nők félig férfiak, tekintetük mindent leállít!). Egyetemista lányok (esetleg fiúk), várunk benneteket az eseményre! Október 11-én 17 órától Fried Magiszterrel a bajai Főiskolán tartunk irodalmi estet Betakarítás címmel. Leendő tanítónők, titeket is nagyon várunk!

2010. szeptember 19., vasárnap

FÖLD... FÖLD... FÖLD!

Mit kezdhet az ember a földdel, amit születésével választott (majd felnőttként újraválasztott)? Nincs rajta a Metropolitan Opera, a Louvre és a Berlini Művészeti Akadémia. Helyettük van a megyében ezerkétszáznegyven barnamedve, kétszázharmincegy hiúz, tizenötezer-hétszázhatvanhárom pisztráng, kétezer-ötszázhatvanegy ló és nyolcezer-hatszázhatvanhat karrierépítő gimis lány. Utóbbiakat a székelyudvarhelyi vállalkozók tartják – feleségük mellett, titokban –, amíg jómagam halakat engedek szabadon a tulajok tavaiból, erdeikben sétáltatom Jágót, a weimari vizslát, és kölcsönkérem lovaikat, hogy londoni székely barátommal a Hargitán kóbojkodjam. A cowboy az az ember, akinek lova, Colt-ja és kalapja van – tartja a feltehetőleg észak-amerikaiaktól származó mondás. A székely kóboj az az ember, akinek bérelt lova, csupasz ökle és Amerikába emigrált unokatestvére van, hiúzkölykökkel táncol, és két napig fosik, ha leszáll a paripáról, hogy a szennyezett patakból oltsa szomját...
Hol van mindebben a literatúra, barátaim?
Az erdő mélyén megcsillanó, még nem kurtított női szőrszálon…
















2010. szeptember 15., szerda

MADAGASZKÁR ELŐTT: ÁRKOS

Apám szerint a huszonegyedik században új (állat)faj van kialakulóban: az önmagát menedzselő művész. Nem csoda hát, hogy a kilencedik alkalommal megrendezett E-MIL-tábor programjában (Kárpát-medencei magyar irodalmi folyóiratok találkozója) szerepelő folyóiratlistát minden poéta elemezte, mielőtt Árkosra érkezett volna.
- Hol nem jelentem még meg? Melyik főszerkesztővel kéne egy pohár bor mellett összehaverkodni, hogy fejleszthessem publikációs listám? Vajon elfogadja, hogy nemcsak megismételhetetlen vagyok a világtörténelemben, hanem tehetséges is? Celebbé tesz, hogy ne kelljen írnom többet? - ezek lehettek a nagy marketingkérdések, amikor elkezdődött a lapok bemutatkozása. Az alábbi folyóiratok szerkesztői beszéltek lapjaikról: Bárka, Együtt, Helikon, Hitel, Irodalmi Jelen, Kortárs, Korunk, Magyar Napló, Opus, Sikoly, Székelyföld, Szépirodalmi Figyelő, Új Könyvpiac. Bocsáttassék meg nekem, hogy nem mindegyikről írok e helyen.
A Helikon képviseletében Karácsonyi Zsolt költő, főszerkesztőhelyettes elmondta, hogy a lap a Nagy Kilometrik nevű rovattal biztosít teret a fiatal szerzők számára. Jómagam nem tagadom: kedvenc megjelenési helyem. Karával nagyszerűen lehet dolgozni, kőkemény kritikus, igényes, célja az átütő jelleg.
A Hitelt ismertető Papp Endre szavaira azonnal felkaptam fejem, és láttam, hogy gyújtózsinórom, a bemutatkozásokat vezető OJD szeme is felcsillant. - Melyik az a lap, amely nem értéket akar teremteni? A szokványos ismertetés helyett jobb volna a jelen helyzetre koncentrálnunk: a mai olvasó nem az irodalmi folyóiratokra kíváncsi, inkább a pletykalapok címoldalán halott malacát gyászoló George Clooney-t siratja. Hogyan fogunk életben maradni? Erre kell tenni a fő hangsúlyt - érvelt rendkívül frappánsan és szellemesen Papp.
A Magyar Naplót bemutató Oláh János főszerkesztő a lap mellett működő kiadóban látta a túlélés egyik lehetőségét. Egy másnapi, a folyóiratok támogatási rendszeréről szóló nyilvános vitában a program szerepét hangsúlyozta, amire az Irodalmi Jelen főszerkesztője, az épp akkor megérkező Böszörményi Zoltán, bátor és számomra igen tetszetős módon felelt: - Nincs program. Harc van. Hogy miért? A pénzért. A fennmaradásért. - Igazat adok neki. Dzsingisz kán sem nyájas együttélési programokkal érte el célját...
A Kortársat képviselő Ambrus Lajos a sikeresen megújult-megfiatalodott szerkesztőségre hívta fel a figyelmet.
A Korunk főszerkesztője, Balázs Imre József a tematikus számok fontosságát hangsúlyozta. - Minden bemutatott témához külön szakembert hívunk segítségül - avatott be a műhelytitkokba. OJD kérdésére, hogy ki volt a börtönszám szakmai felügyelője, nem kaptunk választ - Imre nem beszéli ki csak úgy a belső titkokat.
A Székelyföld főszerkesztő-helyettese, Lövétei Lázár László költő humoros anekdotával támasztotta alá az általa szerkesztett lap létjogosultságát: a kilencvenes években szülőfalujában, Lövétén, a plébános úr egyetlen parabolaantenna felszerelését akarta engedélyezni, ami bőven elég a Sissy című tévéfilm megtekintéséhez. - A plébános úr, ha akarja, nézze a Sissy-t, én nézem a pornót, ezért két parabola kell - érvelt Lövétei falustársa, akihez, nem tagadom, szívesen csatlakoznék, amíg a lányom Barbie-s játékkal vigyáz, hogy ne legyen vírusos a számítógép. (Igaz, amit Tóni öcsém dalol: „nálunk nincs tévé.") Nem beszélek haza, mert még nem közöltem benne: a Székelyföld példaértékű sikertörténet és színfolt az irodalmi folyóiratok palettáján. Szerkesztőgárdája igen tehetséges szerzőkből áll.
Legvégül Pécsi Györgyi főszerkesztő mutatta be az Új Könyvpiacot. Ez a lap segít nekem abban, hogy ne csak a szerzőtársaimat olvassam, hanem ki tudjak tekinteni a nagyvilágba. Pécsi Györgyi szerkesztői munkájának köszönhetően örülhettem J.M. Coetzee Barbárokra várva, Yann Martel Pi élete és Arkagyij Babcsenko Jelenetek egy háborúból című regényének.
Mélységesen egyetértek tehát annak a kérdésnek a szükséges voltával, amelyet Pécsi Györgyi a bemutatkozásokat követő, az irodalmi folyóiratok szellemi folyamatokban betöltött szerepét firtató előadásában fogalmazott meg: „...miközben a külföldi kortárs irodalom eladott példányszáma és olvasottsága jóval magasabb a magyar írók könyveinél, nem volna-e célszerű, nagyobb arányú kitekintés, monitoring a kortárs külföldi irodalmakról?"
Lakatos Mihály író a magyar irodalom külföldi népszerűsítésére kidolgozott minisztériumi projektet ismertette. Misivel egy a szülővárosunk. Humorával, kedvességével már első találkozásunk alkalmával megnyert – szerintem jobban szeretné, ha ezt most egy székelyudvarhelyi gimis lány írná neki. Előadását követően OJD-vel, György Attila hadúrral, Wellmann érsek atyával, Muszka testvérrel és Bálint Tamás tábori lakótársammal finom borokat „marketingeltünk", így a másnapot átaludtam.
Apám, ne haragudj, sose szerettem ismerkedni, csak táncolni... Nem az én hibám, hogy a legtöbb férfi ma már csak a leányost tudja, a nők pedig csűrdöngölnek... Hogy nem engem kérnek majd fel a stockholmi beszédre? Az idei árkosi írótáborban ennél fontosabb feladatot kaptam: a Madagaszkárt meghódítani készülő Előretolt Helyőrség székely íróinak karatecsapattal történő megerősítését, valamint az ottani Székely Kormány Küzdősport- és vallásügyi miniszteri székét. Aki nem tud kibékülni árkosi vitapartnerével, forduljon hozzám! Az Úr békéje - így vagy úgy - eléri. Túl sokan ne jöjjetek, hogy jövőre is legyen Árkos. Megéri!

Megjelent a www.barkaonline.hu oldalon.

2010. szeptember 8., szerda

ÍRÓBARÁTSÁG?

A napokban vásároltam meg a Hermann Hesse és Thomas Mann levelezését tartalmazó kötetet. Mohón nekiestem, és… meglepődtem… Milyen másképpen beszéltek egymással a huszadik század eleji szerzők, pontosabban volt, miről másképpen beszélniük. A könyv olvastán Apám jutott eszembe, aki azért nem lett író, mert fiatalon elolvasta a Háború és békét. - Ilyet én nem tudok írni, ezért inkább olvasó maradok – suttogta magának. Állítom: jobb egy profi olvasó, mint egy közepes író. Véleményem szerint az alacsonyabb alkotói szint, amelyet jómagam pehelysúlyú zseninek neveztem, a viselkedésben is megnyilvánul. Ugyancsak Apám állt fel egyszer türelmetlenül a múzsafiak asztalától:
- Negyvenhét perce számomra ismeretlen és jelen nem lévő költőket mocskolnak ahelyett, hogy Arany Jánosról beszélnénk… Az egymás háta mögötti fröcsögő pocskondiázás tehetségtelenségre vall. Ezzel szemben a géniuszok mindig is tisztelték egymást. Megható, ahogy Thomas Mann leveleit kezdi: Igen tisztelt Hesse Úr!
Kedves Mann Úr! Levele örömet hozott hajlékunkba – válaszol Hesse. Goethéről, Tolsztojról, Victor Hugóról cserélnek eszmét, miközben hétköznapjaikba is bepillantást nyerhetünk. Amikor Mann után Hessének is odaítélik 1946-ban a Nobel-díjat, a barát csak ennyit ír egy képeslapra:

Finally the gentlemen in Stockholm happened to join my ten years old idea.
Congratulation
Thomas Mann

(„Végre csatlakoztak a stockholmi uraságok tízéves ideámhoz. Gratulálok. Thomas Mann”)

Életemben soha nem volt részem ilyen intenzív, hosszan tartó, hűséges és gyümölcsöző barátságban – búcsúzik Hesse 1955-ben Mann ravatalánál. Példájukkal, lelkületükkel indulok az idei árkosi írótáborba, hogy a különbözőségek ellenére is tiszteljük egymást.