Szült a nőm. Másnak. Hogy tőlem? Szerettem volna… Becserkészése előtt áldott állapotba került. Nem várta meg, hogy megtermékenyítsem, én, a Nagyvad Alfahím.
Ilyen a kor – vagy én lennék ilyen? Úgy láttam magam, falloszom az egyedüli, amelyet érdemes betenni, csakis halála után, a British Museum-ba, hogy 2997-ben láthassa az emberiség a szervet, amellyel anno szaporodott… Ehelyett meglett asszonyok lovagoltak rajtam, bizonygatva: két másnak szült gyerekkel, ötvenhez közel, már meddőn nő a nő. Bőrük narancs, szemük táskás, tomporuk kocsonya. De lovagolnak. Mert a kapuzárási pánik még a betegek hálapénzén öt német dogot etető nőgyógyász főorvosnál is nagyobb úr.
Szemeim lehunytam. Hányinger környékezett. A huszonéves studentinákra gondoltam, akik csak jóképű évfolyamtársuknak vagy vizsgáztató tanáruknak dobják fel a perecet. Aztán azokat próbáltam magam elé idézni, én, a Nagyvad Alfahím, akik hamarosan anyák lesznek, s ehhez nem húszas habverőmön keresztül vezetett az út.
Hogyan is változtathatnám meg lovasaim korát? (Fiatal vagyok a bőrnarancshoz, szemtáskához és seggkocsonyához, én, a Nagyvad Alfahím).
– Fejlődjön vissza a világ! – rimánkodtam magamban.
– Fejlődj te! – hámozott az alfahímes hang.
– Rendben! – válaszoltam, miközben rajtam épp Annus, az ötvenhatos némber vágtázott. Vad mozgásától csak úgy recsegett-ropogott az ágy. Újra meg újra kicsusszant belőlem, nagy gonddal segítve vissza magába. Lihegése a hervadás panaszzsoltáraként szállt az ég felé. Eközben fejlődésem lehetőségeit latolgattam, én, a Nagyvad Alfahím.
Egyetemi tanár leszek, büdös pulóverben próbálok jópofizni két diktálás közt a közgázórán. A számomra tetsző csajt szigorúan megbuktatom, aztán korrepetáló hétvégét szervezek az istenhátamögötti Sztánán, ahol alfarudam néki béakasztom. Egy év-egy kefe mégsem alfaarány.
Annus jobb kezével az éjjeli szekrénybe kapaszkodott. Akkora erővel préselte rám magát, hogy féltem: letörik, ami egy férfi számára a legnagyobb örömet okozhatja. Alá nyúltam, megemeltem kissé medencéjét, hogy pihenőidőt nyerjek. Tekintetem löttyedt mellére, majd derekán rezgő úszógumijaira tévedt.
Hírneves költő leszek. Borostát növesztek, kosárfrizurát vágatok, szemüveget rendelek. Hatvan évesen még szabadon vadászhatok éjjel a kocsmákban. Ha nem kerül senki hálómba, kinézem a hozzám legközelebb ülő grafomán filo(lo)vaginát, bebretterezem, hogy megberregjem. Ha azonban kicsit is jól néz ki, mielőtt bármit tehetnék, lenyúlja tőlem az exköltő kocsmáros.
Annusból újra kicsusszant. Az ötvenhatos némber nem kegyelmezett. Szája számra tapadt, kezei ellentmondást nem tűrve simogatták mellkasom. Nem tudtam, hány perc telhetett el, amíg ismét helyzetbe hozta kicsusszanóm, és olyan határozottan helyezett el magában, mint pap az ostyát kántornője szájában.
Lokált alapítok. Magam leszek a lemezlovas. Éjszakánként a twentinédzser egyetemista lányok kedvenc slágereit pakolom. Értük élek, míg meg nem halok. Táncuk közben hozzám érintik gyönyörű keblüket és feszes hasukat. Vonaglunk. Itt is – ott is. Azonban pótvizsgájuk előtt és után (amikor épp nem tanáruknak adóznak), letűznek évfolyamuk srácaival, mert azoknak két menet között még nem kell szájöblítőért lopózniuk a fürdőszobába…
Annus őrült vágtába fogott. Kezei kőkemény hasfalamba támaszkodtak. Csitt-csatt! Visszazuhanó hatalmas fehér tompora olyan hangokat hallatott, mint amikor elemi iskolás koromban pofonsorozatot nyomott nekem tanítónénim, mert bűvös fekete háromszöget rajzoltam a tankönyvünkben hazardírozó Kukorica Jancsi kedvese ölére.
A polgármester szőke, kékszemű, hosszú combú lányára gondolok, akinek méhében egy fatolvajé a magzat. Nem sokkal ezután az igéző szemű, punciba lógó hajú színművésznő jut eszembe. Neki már olasz vállalkozóknak erdőirtási kurzust oktató székely fabogár csinálta a gyereket. Megvan az alfaterv! Falopó leszek! Vetek három kőalapú házat a nőmnek: egyet Kolozsvárra, egyet a Hargitára, egyet a Duna Deltába! Hátha nem ereszti meg a pehelysúlyú, öltönyös glamourfotós titán, míg én ezer medvétől lopva vágom a fát hűvös halomba, s Angliában kötöm a sekler deckabusinesst. És ha mégis? Lényeg, hogy megérhetem: a nőm szül. Nem tőlem. De nekem, a Nagyvad Alfahímnek! A baba végre az enyém lesz. Mindegy, ki kokasa roppintotta, a mi tyúkunk tojta – alapon!
Anna rángatózni kezdett, és az Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek kezdetű dalt parafrazálta. Ráncos nyakának látványa egyszerre villogott agyamban az igéző szemű, punciba lógó hajú fabogárfeleség-színművésznő faszállítón kecses nyakával. Nem bírtam tovább. Felordítottam, én, a Nagyvad Alfahím:
– Adjatok egy druzsbát!
(Regényrészlet)