Varga Melinda költő az erdélyi magyar irodalom új meglepetése. Nemcsak átütően versel, ugyanúgy kérdez is. A napokban megkeresett - előre gondosan megírt kérdéseivel. Hogy sikerült-e megválaszolnom őket? Erről ti döntsetek:
- Több könyvbemutatód, irodalmi körön való szereplésed alkalmával meséltél arról, hogy ferences papnak készültél, elkezdted a teológiai tanulmányaidat, aztán mégsem itt fejezted be az egyetemet. Profi szinten táncolsz, valamint karate világbajnok vagy. Írással meglehetősen későn, harminc éves korod körül kezdtél el foglalkozni. Mesélnél arról, hogyan kerültél kapcsolatba az irodalommal?
Helyesbítenék: Két hétig voltam az erdélyi ferences rendtartomány szerzetesjelöltje, teológiai tanulmányaim „civil úton”, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem katolikus hittanárképzőjén fejeztem be. Igaz, hogy országos első voltam a Ceausescu-éra Megéneklünk Románia Fesztiválján a legényes kategóriában, de ma már többen táncolnak nálam jobban Erdélyben. Huszonharmadik éve karatézom, egy alkalommal voltam országos bajnok, a világbajnoki cím álom marad. E látszólag egymásnak ellentmondó területeket az irodalom alatt sikerült egy kalap alá hoznom. Harminc évesen kétszáz résztvevő közül első lettem egy prózapályázaton, utána nem sokkal elolvasta Orbán János Dénes a kézirataim. Így indult. Nem készültem írónak. Hogy miként sült el a dolog, majd kiderül.
- Úgy tudom, először lírával próbálkoztál, miért döntöttél a próza mellett?
Az írók elsősorban önmagukat mesélik. Számomra a próza megfelelőbb, mert a három évtizednyi hallgatásnak és ugyancsak kalandos életemnek köszönhetően vannak történeteim… Ha majd kifogyok belőlük, én is történelmi témákhoz nyúlok, a kommunizmusnak viszont se pro, se kontra nem állítok emléket – akkor se, ha névtelen maradok, mert csak ez izgatja belőlünk Amerikát. A bestseller írói titulust önzetlenül másnak hagyom.
- Személyes tapasztalatodból kiindulva mi véleményed, melyik műfaj nehezebb vagy könnyebb?
Nem létezik nehéz vagy könnyű műfaj: tehetség van – vagy nincs. Magyar nyelvterületen előszeretettel tesznek különbséget költő és író között. A német Dichter szó mindkettőt magában foglalja, és sűrítőt jelent – olyan művészt, aki a gondolatokat, eseményeket írásban sűríti. Az átütő alkotás számít, nem a műfaj.
- Egyetértesz azzal a kijelentéssel, hogy a próza egy négy lábon álló szék, a vers pedig egy három lábon álló ülőszerszám?
Szerintem mindkettő olyan kell legyen, hogy seggre essen tőle az Olvasó…
- Mi szükséges ahhoz, hogy jó prózaíró legyen valaki? Elég a fantázia vagy pedig személyes tapasztalat, a leírt történetek átélése elengedhetetlen?
Az írás, amint már említettem, tehetség és mesterség kérdése. Utóbbi tanulható, előbbi nem. Sokan nem tudják elfogadni ezt. Az isteni szikra, amitől meggyúl a művészet lángja, adomány, amit még a huszonegyedik században sem lehet megvásárolni, mert teljesen spontán módon, a természetből indul az egyetemi tanszékek felé – és nem fordítva. Az író lehet egyesek szemében rossz, mások szemében jó, egy a fontos: legyen más. Ezt kizárólag úgy éri el, hogy önmagára talál…
- Milyen hatással van rád a vallás, írásaidban mennyire érezhető, hogy valamikor pap szerettél volna lenni? Nem bántad meg, hogy nem azt az utat választottad?
Számomra Isten az emberiség családjának Istene, nem pedig egyetlen vallás alapítója, vagy mozgatórúgója. Ezért örülök, hogy nem lettem pap. A választott életútnál fontosabb, hogy miként mész végig azon. Az író nem tartozhat sehova, csak a réteket sebesen fésülő szélhez…
- Felnyomták szentnek című könyved meglehetősen pikáns nyelvezetét és történeteit hogyan fogadta az olvasóközönség?
Megoszlottak a vélemények, így a kötet elérte célját: lerántani a szentet a profánba és fordítva: „felnyomni” szentnek a profánt. Mindenki azt vehette ki a könyvből önmaga számára, ami neki tetszett. Az olvasó dönthetett menny és pokol között, mindkét oldalát láthatta az éremnek. Mert írni csak őszintén érdemes.
- Több olyan irodalmi figura is megjelenítődik írásaidban, amelynek valós mása is van, ők hogyan fogadták a róluk formált humoros történeteket?
Nevettek önmagukon. A napokban kérdezte valaki, hogy van-e egyáltalán fikció az írásaimban. A nőkről szóló történetek szigorúan fikció tárgyát képezik...
- Általában miből ihletődsz?
Az erdő jelenti a fő ihletforrást. Tíz évet éltem nagyvárosokban, ahol mindenki panaszkodott, de senki nem akart változtatni az életén. Jelenleg kisvárosi vagyok, lovaglok, horgászok, medvelesre járok. Egyesek szerint egzotikus vagyok, mások szerint provinciális, amolyan székely tehenészfiú. De New Yorkban a pesti polgár is vidéki… Lényeg, hogy a saját utam járhatom.
- Említed a blogodon, hogy a mélységet, a tökéletest keresed, ez a meglátás összefügg a harcművészeti tapasztalataiddal?
Igen. A harcban évtizedeken keresztül gyakorolsz egyetlen rúgást, mégse válik soha tökéletessé. Ha viszont éles helyzetbe kerülsz, nem kell gondolkodnod, hogyan vitelezd ki a technikát, mert a véreddé válik, olyan lesz, mint a jó vers és a jó próza: átütő.
- A harcművészet mit jelent számodra, hogyan kezdtél el karatézni?
1986-ban a dalnok öcsém, Murányi Tóni hívott karateedzésre. Ő egy hónap után otthagyta a harcművészetet a kijelentéssel: – Pénzért nem ütettem magam, amikor ingyen is megkapom az utcán. – Tíz évvel később jelen volt a fekete öves mesteri vizsgámon. – Adtam a karatés világnak egy fekete övest – mesélte büszkén. Tény, hogy ott ragadtam – immár harmadik évtizede –, és a harc segít nekem talpra állni egy-egy bukás után. Mert a semmiből jövünk, ezért semmit nem veszíthetünk…
- Nemrég Fried Istvánnal léptél fel a Bretter György Irodalmi Körön,
Kolozsváron, hogyan viszonyul Fried tanár úr a te írásaidhoz? Milyen az ideális kritikus?
Fried professzornak OJD mutatott be a tavalyi árkosi írótáborban. Állítólag a kézfogásom hatására vette kezébe kötetem, jóllehet nem vagyok ennyire karizmatikus figura. Ő úgy tartja, a kézfogás árul el a legtöbbet az emberről, aki elválaszthatatlan a műtől. Az örökifjú irodalomtudós az erdélyi magyar poéták legfőbb segítője, mentora – ugyanakkor kérlelhetetlen kritikus, huszadjára is visszadobja az írást, ha nem jó. – A jobb a jónak ellensége – szokta mondani. Nem lennél a helyemben, amikor visszaküld nekem telepirosazva egy kéziratot…
- Hogyan vélekedsz a kortárs prózáról, irodalomról?
Az Előretolt Helyőrség poétacsapatával kilépett az erdélyi magyar irodalom az önsirató, múltba tekintő „státusából”, sőt búvópatakként újra felszínre tört, hogy frissességet hozzon az összmagyar irodalomba. Én az előretekintés híve vagyok, ezért kísérletezem új formákkal. A tragédiát is le lehet írni építő, avagy romboló módon. Fő az optimizmus.
- Kiket olvasol szívesen, van esetleg mestered, példaképed?
Nem ragadok le egyetlen szerzőnél sem, egyforma élvezettel olvasom Cervantes-t és Muszka Sándort. A nyitottság nagyon fontos számomra. Névtelenül is lehet jól írni. A többi marketing kérdése…
- Férj és családapa is vagy, hogyan viszonyul a családod meglehetősen színes érdeklődési körödhöz, amolyan csodabogárként tekintenek-e?
A művészi létre nem kell rájátszani. Ezért, ha csak időm engedi, elmegyek apósommal kapálni, megnézem a lányom szerepléseit az óvodában. Ha kétszáz évvel előre igyekszel dolgozni, akkor nem ragaszkodsz betegesen az írói státusodhoz, hanem alkalmazkodni próbálsz a környezetedhez. Nem vagyok rock-sztár, sem médiabefutó. Nekem a halálom után kell befutni…
- Mi szükséges, hogy a magyar, kortárs irodalom felzárkózzon a világirodalmi szinthez?
Semmi. Már ott van. Állítom: jó helyre születtünk. A többi nemzetek tragédiája, hogy nem olvashatják Kányádi Sándort eredetiben…
- Foglalkozol- e műfordítással?
Sajnos, nem volt még időm rá. Felkérést már kaptam ilyen jellegű munkára. Képzettségem szerint német szakos tanár is vagyok, és nem rejthetem véka alá a drágán szerzett tudást. Előbb-utóbb vállalnom kell, másképp milyen jogon várnám el, hogy az én szövegeim lefordítsák…
- Véleményed szerint létezik erdélyi magyar és külön magyarországi magyar irodalom?
Ezt a kérdést rengetegen boncolgatják. Érdekes, a németeket nem érdekli, hogy Goethe Weimarban, Thomas Mann Amerikában, Hermann Hesse pedig Svájcban írt… Csak magyar irodalom létezik, hogy ezt hol műveled, az a saját örömöd vagy nyomorod. Én a hegyeket választottam. Nem vagyok több és kevesebb annál, aki a coca cola-automatákról ír prózát, hanem más. Ami pedig összeköt minket határokon innen és túl: a nyelv – amely viszont nem cél, hanem eszköz.
- A karate és a táncművészet terén milyen terveid vannak?
Karate: idén vizsgázok a fekete öv negyedik dan fokozatra. És a tánc? Igyekszem minél több kalotaszegi legényes figurát megtanulni. Túl szépek ahhoz, hogy sírba vigyék magukkal az erdélyi magyar öregek…
- Milyen művel szeretnél a közeljövőben előrukkolni?
A regényem van készülőben, amely a lovag-, csirkefogó-, és pikareszk regények sajátos, huszonegyedik századi ötvözete lesz. Egy olyan kort kell megjelenítenem, amelyben a főhősnek lóháton szólal meg a mobiltelefonja. Egy kort, amelyben a pénz dominál az ész fölött. És mindezt humorosan, mert meg vagyok győződve: fura útjelző táblák között is előre tartunk…
Egészen Szabadkáig jutottak a román–szerb határt átlépő csempészek. Senki sem tartóztatta le őket, hiszen legálisan juttatták el hozzánk a csempészárut: verset, prózát. A II. Kultúrcsempész Sínbusz Fesztivál idei első rendezvényét ugyanis Szabadkán tartották, ahol három fiatal erdélyi alkotó mutatkozott be, Bálint Tamás költő, Muszka Sándor költő és Murányi Sándor Olivér író. A hallgatóság ízelítőt kaphatott az újfajta erdélyiségből a három alkotó első vajdasági bemutatkozása során.
