MEDVÉT SZABADON!

Három évvel ezelőtti írószövetségi bemutatkozásomnak ezt a címet adta a Magyar Nemzet: „Ahol a medvék még szabadon járnak". Idén nem láttam medvét, pedig egész nyáron különböző lesekben kuksoltam. Távcsővel és fotógéppel kezemben. Megígértem a Magyar Írószövetség elnökének: mindent elkövetek annak érdekében, hogy udvarhelyi irodalmi estje előtt megláthassa a barna bundást – szabadon. A lövétei vadászcsoport két tagja megtette a szükséges előkészületeket. Bízzunk abban, hogy nem járunk úgy, mint a mai regénytémákban igen divatos hajdani diktátor, aki székelyföldi vadászatra érkezett. Máig azt beszélik az erdészek, hogy akkor semmiképpen nem tudtak medvét terelni elé. Nagy aggodalom lett úrrá az elvtársakon. Mózsi bá, a székely főerdész megtalálta a megoldást: éppen vándorcirkusz állomásozott a közeli kisvárosban. Elszaladtak, és nagy sietséggel hozták el onnan a medvét. A diktátor mit sem tudott erről. Izgatottan figyelt a lesben. Jóakarói nem számoltak avval, hogy Márton bá, a székely vadőr egy közeli fenyőtörzsnek támasztotta biciklijét. Feszült csendben készült mindenki a nagyvad elejtésére. Csak egy madár sikongott vészjóslóan. Talán a betolakodókról adott hírt az erdő lakóinak. Vagy fészekből kiesett fiókáit siratta? A lessel szemben a bokor megzörrent. A diktátor szeméhez emelte a fegyvert. Ebben a pillanatban bebiciklizett elé a hatalmas medve… Kinga és János! Gyalogos medvét mutatunk! Kedves olvasók, a Magyar Írószövetség elnökével és titkárával találkozhattok Székelyudvarhelyen a fenti plakáton megadott időpontban! Gyertek el! Várunk!!!

VIRÁGH ATYA ÉS A HÁZINÉNI

Virágh atya, a londoni katolikus magyarok lelkésze áprilisban a Buckingham palotát ajánlotta fel telefonon ingyenes szálláshelyül nekünk… Merthogy katolikuséknál a szálláshely az Úr nevében húsz fontba kerül egy éjszakára… No comment… Mostani albioni tartózkodásunk alatt nagyon kerestem őtisztelendőségét, de elrejtőzött… Ezért? Ennek ellenére? Sikeres felolvasó estet tudhatunk magunk mögött, amelyen Sárközi Mátyás író mutatta be a Team-et: elsőként László Noémit, majd Erős Kingát, Szentmártoni Jánost, a Magyar Írószövetség elnökét, Király Zoltánt, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának ügyvezető elnökét, valamint a Murányi testvéreket. Húzós versek és prózák hangzottak el a nagyérdemű örömére, ezt követően Tóni dalolt. És akadt egy házinéni… Ugye, Zoli?:-))) Rá nem számítottunk… Mindazonáltal köszönjük szépen az írószövetségi vezetőség, az E-MIL, valamint Lindop Márta, a Magyarok Angliai Országos Szövetsége elnöke segítségét. Íme, a beszélő képek:

SZÉKELYUDVARHELY – LONDON JÁRAT

Az ejtőernyővel óceánpartra száguldó hiúz szorongásával ülök fel sokadikszor a gépmadárra, hogy székelyudvarhelyi városnapi felolvasásunk után londoni barátaink meghívásának tegyek eleget erdélyi és magyarországi alkotótársaimmal. Velem jön Tóni öcsém is. Először repül – hátha nem kapaszkodik bele légüres tereken az előtte ülő nyakába. Tegnap együtt láttunk egy szabad medvebocsot a Libán-tetőn Wellmann érsek atyától hazafelé jövet. Jól viselte. A mackó kevésbé. Mivel anyjával nem találkoztunk, csomagolunk az angol fővárosba, ahol kortárs vers, próza és dal hangzik el a nagyérdeműnek. Aki teheti, mindkét rendezvényre jöjjön el! De legalább az egyikre! Részletek a plakátokon. Szeretettel várunk benneteket!

VISSZATÉRÉS...

– Elutazott az asszony, egyedül maradtam az autónkkal, nem lépünk el valamerre? – hívta az ifjú harcbírót testvére.

– Ellépünk, átöltözöm és érkezem.
Albérletébe érve eszébe ötlött sikertelen kórházi szökése, és belévillant a halastó képe – emlékezett: kis híján összetűzésbe került a két biztonsági őrrel.
– Miért ne próbálnám meg még egyszer? Vissza kell mennem. Közben könnyebben túlteszem magam ezen a Lepecs–ügyön… Zoltán rávehető, meg aztán úgysem volt még ilyen helyzetben, ideje bevezetnem az efféle éjszakai horgászatba.
Könnyű nadrágba bújt, hogy jól át tudjon lendülni a kerítéseken. Két botot vett magához orsókkal és a műcsalikkal, amelyeket éjjel szokott használni nagy halakra.
Gondosan bezárta a bejárati ajtót, és lesietett a lépcsőkön. Zoltánt sikerült hamar meggyőznie, így ő is az alkalomnak megfelelően öltözött. Izgatottan vezetett, még soha nem égett ennyire a kalandvágytól, valósággal ugrált örömében a sofőrülésen. Zordok nyugtatni próbálta, majd előadta tervét:
– A helyszíntől jó messzire parkolunk, ahol senki nem láthatja autónkat. Ezután óvatosan felmegyünk az erdőn keresztül a tóhoz. Kurva fontos, hogy észrevétlenek maradjunk mindaddig, amíg nem lépünk akcióba. Jó nagy ívben kerüljük meg a tavat, hogy láthassuk, ha netán valaki mozog a parton. Ha nincs ott senki, átpattanunk a kerítésen, és dobunk. Elsőnek én, azután meg te.
Egy óra múlva már hangtalanul osontak a hatalmas fenyők között. Koromsötét éjszaka volt, a Hold egyáltalán nem világított. Zoltán szíve a torkában dobogott, jobb keze a horgászbot parafanyelét markolta görcsösen. Lépésről–lépésre követte bátyját, aki hiúzként lopakodott előre. Valahonnan kutyaugatás hallatszott. Amikor légvonalban a tó mellett jártak, Zordok hátra fordult.
– Ahogy megbeszéltük, jó nagy ívben teszünk egy kört a tó körül, mielőtt átugrunk a kerítésen. Öccse egyetértően bólintott, belül azonban egyre inkább úrrá lett rajta a félelem, amit akkor érzünk, amikor tilosban járunk, és akár ránk is lőhetnek a biztonsági őrök. Szorosan lépkedtek egymás után a derékig érő fűben. Ekkor hirtelen valahol felgyúlt egy nagy lámpa, és pásztázni kezdte a terepet. Leguggoltak. A kutya most már közelebbről, dühödten csaholt. Egy–két perc és ismét vaksötét lett. Az orrukig sem láttak, úgy araszoltak előre, de a rejtettség tudatára legalább felszusszanhattak. A következő pillanatban Zoltán egy kétségbeesett nyögésre lett figyelmes. Bátyja eltűnt szemei elől. Fel sem tudta fogni, mi történik, már ő is esett. Locsogás verte fel újra a csendet.
– Szar!!! – horkantott föl Zoltán félhangosan, miközben erejét feszítve kapaszkodott a mellette hadonászó Zordokba. Nyakig merültek a tótulajdonos és vendégei szarában, amelyet a vécéből a kert végi széles gödörbe vezettek. A harcbíró mellúszással próbált kievickélni a vizelettel keveredett ürülékből, amely már álláig ért. Bal vállába a rémült Zoltán kapaszkodott. Nem tudták, mennyi ideig lebeghettek így a szarban, amikor Zordok nagy nehezen elkapott egy part menti ágat, amelyet megragadva mindketten üggyel–bajjal kikászálódtak a pöcegödörből. Egymásra néztek, aztán hanyatt fekve röhögtek, mit sem törődve azzal, hogy észreveszik–e őket az őrök, vagy sem.
– Nyakig szarban! Még a fülcimpámról is csöpög! – lihegett Zordok.
– Ez messze nagyobb ötlet a biztonsági őrnél, faszikám! Rendesen beszoptuk! Gombot varrhatunk a szarukra, bazmeg! – nyerített Zoltán. Ahogy enyhült a sokk hatása, érezni kezdték az orrfacsaró bűzt. Hányinger környékezte őket. Egy szempillantás alatt lábra álltak, és nagy sietve szabadultak meg ruháiktól. Meztelenül futottak az autó felé.
– Nincs mit tenni, így ülünk be! – adta ki Zordok az utasítást. Amikor begyúlt a motor, képek villantak agyába. Bardócz prefektus urat látta a kisszeminárium szőlőszüretén, amint felbőszül a favécé ajtaja alól kilátszó, egymással szemben elhelyezett két pár cipőtől.
– Mit csináltok odabent? Gyertek ki azonnal! Mit csináltok odabent?! Gyertek ki azonnal!!! Két disznó! Vétkeztek a hatodik parancsolat ellen! Kinyitni! – ordítja a fegyelmi elöljáró, aztán elindul, hogy széles vállaival betörje az ajtót, amely magától kinyílik. A következő pillanatban Bardócz prefektus úr a szétfűrészelt ülőszerkezetnek köszönhetően valósággal belezuhan a szarba.

Bűn és bűnhődés, így rovom le, amiért kisdiákként megterveztem és véghezvittem Bardócz prefektus úr szarba juttatását. Két évtized röppent el azóta. Zoltán vajon miért bűnhődött? Ő is az én vétkemért? Erre kizárólag ő ismeri a választ… Nem vagyok babonás, ellenkezőleg, talán túlságosan is szkeptikusan próbálom elemezni a történéseket. Ekkor értettem meg, hogy a pokol és a mennyország már itt, a Földön elkezdődik. Minden, amit teszünk, még ebben az életben újra megtörténik velünk.

Lehúzták az ablakokat, hogy ne érezzék a szörnyű szagot. Zoltán mezítláb nyomta a gázpedált. Az út elején még fel–felkacagtak a történteken, aztán egyre szótlanabbá váltak. Mindketten gondolkodóba estek, miközben fáradtan meresztették előre a szemüket, várva, hogy újra megláthassák a várost. Elhagyták a hegyvidéket, dombok között haladtak, előttük kivilágítatlan szekér. Zoltánnak az utolsó pillanatban sikerült elkapnia a kormányt. Összenéztek.
– Ez is biztos halért járt ebben az órában… – próbálta oldani Zordok a hirtelen keletkezett feszültséget. Öccse nem hajtott gyorsan, most még lassabbra vette a tempót. Falvakon haladtak át, néhol már égett az udvarokon a villany. A gazdák a hajnali fejéshez készülődtek. Enyhe szél fújt. Távolról kezdtek felszakadozni a felhők.
– Lassan megérkezünk! – bíztatta öccsét a harcos. Alig értek be az első lakónegyedbe, egy útkereszteződésnél megállította őket a rendőr.
– Jó reggelt, Zerkula őrmester vagyok, a hajtási engedélyét, a személyi igazolványát és az autó papírjait kérem ellenőrzésre! Mi ez a büdösség? Babot vagy döglött csirkét ettek?
A testvérpár kővé dermedt. Egyetlen szál ruhadarab sem volt rajtuk. Nem lehetett mit tenni, ki kellett szállniuk. Elsőnek Zoltán lépett a volán mögül a rendőr elé, aki majd hanyatt vetette magát a csodálkozástól. Kisvártatva ott állt a két fiatalember anyaszült meztelenül a döbbent forgalmistával szemben. Az első percben egyikük sem tudott megszólalni a meglepetéstől. Végül a zsaru törte meg a csendet:
– Hova utaznak?
– Csak ide, a városba – felelte szemlesütve az öccse mellett didergő harcbíró.

– De hát csóré fasszal, uraim?

(Regényrészlet, megjelent románul a Tribuna c. lapban)