2017. június 22., csütörtök
MEGJELENT!
Köszönöm a Medvenéző megjelenésében közreműködő Csapatnak: Bodor Anikó – borító, Bodor Ádám – ajánló szöveg, Fried István – szerkesztés, Hajdú Áron – tördelés, Jász Attila – kiadás, Kádas István – könyvtrailer, Kemény István – szerkesztés, Murányi János – korrektúra.
Köszönöm családomnak és barátaimnak, akik mellettem álltak az elmúlt öt évben, amíg a kötet készült.
Köszönöm nektek, hogy követitek munkám.
2016. június 18., szombat
FARKASOKKAL VÁNDORLÓ
Csak ételért jöttek oda hozzám, én pedig a fotókért cserébe adtam nekik. Farkastörvények betartva, miközben székelyudvarhelyi fellépésre készülök Kun Árpád íróval, akinek Boldog Észak című regénye kedvenc olvasmányaim egyike. A fellépés részletei weboldalamon. Várlak!
2016. február 7., vasárnap
MEDVÉS TÉL
Több nagyvaddal is sikerült találkoznom a havon januári erdélyi turnénk előtt és után. Szvoren Edina, Babiczky Tibor és Totth Benedek beszélgetőtársa lehettem Sepsiszentgyörgyön és Székelyudvarhelyen. Köszönöm Henning Jánosnak és Szabó Károlynak a képeket.
2015. október 14., szerda
ÚJ KÖNYV ELŐTT
Kategóriaelső lett közönségszavazással a Bear Whisperer című könyvtrailerem a Green Go Nemzetközi Rövidfilm Fesztiválon, miután Kádas István vágóval a budapesti FIX TV-ben beszélgettünk róla. Dolgozom, hogy megjelenjen az új könyv, amit beharangoz. Köszönöm, hogy szavaztatok!
2015. június 5., péntek
BEAR WHISPERER
Könyvtrailernek is tekinthető az alábbi rövidfilm. A
medvenéző munkacímű regényemhez, amelynek megjelenése 2016-ban várható.
Köszönettel tartozom Kádas Istvánnak, a budapesti FIX TV munkatársának,
akivel több mint száz természetfilmem közül vágtuk össze a legjobb 4
percet. A WWF Hungary sajátjának tartja, remélhetőleg indul a nemzetközi
fesztiválokon. Fogadjátok barátsággal:
2015. január 25., vasárnap
MEDVÉKET ÖLELŐ
Jász Attila költő adta nekem a fenti indiánnevet. Ebből az alkalomból fogadjátok szeretettel:
2014. június 8., vasárnap
VADDAL BIRKÓZÓ
Rövid
regényrészlet a fenti filmen rögzített élményem alapján:
Csendben
lépkedem egy patak feletti erdei csapáson. Jöttöm a szajkók jelzik. A nap
sárgásfehér sávokban tör be a fák közé. Nem tudom, mennyit haladhatok előre,
amikor egy fenyő mögül elém lép a nagyvad. Jóval termetesebb, mint a tigris.
Száját kitátja, elővillannak fogai. Két lábra áll, és pofozni próbál hatalmas
mancsaival. Elhajolok, majd visszatámadok. Magam is csodálkozom, hogy ezúttal
nincs veszélyérzetem. Megragadom két kézzel a fülét, hogy fejét lehúzzam, de
akkora erő van benne, hogy nem bírok vele. Újra felém csap. Összekapaszkodunk.
Rövid ideig állunk mozdulatlanul, aztán szabadulni igyekszünk egymástól. Ekkor többször
is a jobb alkaromba harap. Szerencsére véd a szivaccsal bélelt kabátujj. Bal
tenyerem szemére tapasztva igyekszem ellökni magamtól egy hirtelen
csípőmozdulattal. A lehetetlennel próbálkozom. Újra és újra egymásnak
feszülünk, miközben kihajlásokkal igyekszem elkerülni a pofonjait. Annyira
közel kerül hozzám, hogy hátsó lábaival rálép a bakancsomra, és éles körmei
felhasítják lábszáram. Oldalt lépek, és két tenyerem jobb vállába tapasztva
meglököm. Lehuppan a bozótba. Mintha megállítaná az időt.
2014. február 4., kedd
SINE LINEA?
Tigrisek! Visszatértem hozzájuk. Havi húsz kilót nőnek, hogy elérjék a kétszázötvenet. Már nem tudtam ölembe venni őket. Birkóztunk. Az írás szüneteiben. Székely János szerint bármilyen témával jön egy író, nagyobb százalékban önmagát meséli el. Egyesek szerint a múltról, mások szerint a jelenről kell írni a mai magyar prózában. Mindkettő sikerére bőven van példa, egyforma tehát az olvasói igény. Készülő könyvemben e kettőt próbálom összeilleszteni úgy, hogy felépülhessenek belőle egy új regény körvonalai. Hogy ez sikerül-e, ma még nem tudom. Ennél fontosabb a napi munka. Nulla dies sine linea, avagy egy napod se teljen el anélkül, hogy nem húzol a tervedért legalább egyetlen vonalat – tartja a latin mondás. Milyen szépek az irodalmi szerzőre vonatkozó német kifejezések: Schriftsteller, Dichter: Szövegépítő. Gondolatsűrítő. Amikor megnyitom laptopomon a Word-ot, el kell tűnniük egy időre számomra a nagyvárosoknak, az erdőknek és nagyvad lakóinak, a soron következő irodalmi esteknek és a tigriseknek…
2013. október 4., péntek
HARCSÁK, MEDVÉK, TIGRISEK
Rendkívüli élményekben gazdag őszt tudhatok magam mögött. Kányádi Sándorral való fellépésünk után a homoródi medvéktől rövid időre elbúcsúzva nagy harcsákkal találkozhattam az itáliai Pó folyón. Ezt követően magamhoz ölelhettem egy szibériai tigrist. E felejthetetlen élmények újra feltöltenek, életkedvet adnak a fagyos téli napokra. Bár az erdőn minden évszakban történik valami. Talán a hideg, esős napokon a legjobb ott tartózkodnom, amikor se gombászók, se motorosok nem zavarják a nyugalmam. Ilyenkor nincs időm rágódni a múltamon, tervezni a jövőm, mert a lehetőség, hogy bármikor elém léphet a nagyvad, visszahelyez a jelenbe, amelyben oly keveset vagyunk ebben a rohanó korban. Tudatlan voltam? Maradi vagyok? Öreg lettem? Az erdővel és állatokkal való találkozás megfiatalít. Ezt kívánom neked is, kedves Olvasó!
2013. június 23., vasárnap
MEDVEKALAND
Régi álmom vált valóra: elkészült első saját medvés filmem... Pár percig pillanthattam bele a nagyvad életébe. Azóta igyekszem a közelében tartózkodni. Minél többet... A barna bundások ihletet, életkedvet adnak. Álljon itt erről az ÉS-ben megjelent rövid munkám:
Exodus
egy éjszakára
Szabad
medve szuszogását hallgatni – tíz méterről.
Nézni, hogyan ébred az erdő. Beleszagolni a hajnali levegőből áradó
növényillatba. Utoljára kisgyerekként aludtam erdőn. A Kelemen Havasokban túráztunk
Apám osztályával. Reggel avval ébresztett minket a pásztor, hogy a medve
kinyalta a sátor mellett hagyott edényeinket.
Harminc évvel később eldöntöttem: kivonulok a társadalomból. Egyetlen
éjszakára. Ez első hallásra mulatságosnak tűnhet, de ha belegondolunk, egyre
kevesebben képesek megtenni napjainkban, amikor a nagyvárosokban áramló
embertömeg már csak a bevásárlóközpontokban lát vízesést. Európa borotvált arcú
vénember lett, lakói még a hátát is borotválják. Jól látható a repülőgépekből.
Egy felparcellázott kontinens, beszennyezett folyókkal és erdőkkel, eltűnő
nagyvadakkal. Ebben a helyzetben egyetlen éjszakai társadalomkívüliség is
kiváltságnak számít…
Kivonulásom előtt három
hónapon át etettem kedvenc lesemnél a medvéket. Törökbúzát vásároltam a közeli
faluból, és vadalmát szedtem mellé. Napközben szórtam szét a kiválasztott
tisztáson a reményben: jönni fog rá a mackó. Elszántságom megmosolyogták
barátaim: – Egy egész nyarat etetésre pazarolni gombászás helyett! Veled csak
lesre lehet menni, medvét nem lát az ember! – nevettek gúnyosan. Legyintettem.
Napról-napra kitartóan készültem az éjszakára. Exodusom éjszakájára. Amikor
közeledett az idő, bepakoltam az autóba a hálózsákot, fotógépet, kamerát,
távcsövet, kézilámpát – és egy jókora vadászkést a barna bundás megtévesztése
céljából. Utóbbitól kissé bátrabbnak éreztem magam, bár tudtam, esélytelen
volnék egy küzdelemben. Ha mégis győznék, több ezer eurós kártérítésre ítélne a
bíróság. Betettem hát egy üveg pinot noir-t is a kés mellé, hogy legalább
legyen erőm a lesben tartani magam éjszakára, és ne meneküljek vissza idő előtt
a civilizációba. Majdnem otthon feledtem az iPhone-om, amellyel végszükség
esetén ki tudom szedni ágyából az erdészt, hogy segítségemre siessen, ha baj
van. A laptopomra is gondoltam, hogy még a helyszínen megvághassam a medvés
filmet és a képeket. – Világgá mész!? – élcelődött a szomszédom, amikor látta,
hogy telepakolom az autóm.
Már délután a
helyszínre érkeztem. Egy jókora kalapáccsal a les ajtajába két százas szeget
vertem, majd a félfára görbítettem belülről.
– Ide még egy dinoszaurusz se törhet be ma éjjel, nemhogy egy anyamedve
bocsostul! Az alacsony fatákolmányban elhelyeztem a magammal hozott tárgyakat,
majd kilopakodtam, hogy megmossam még utoljára arcom a les alatt csordogáló
hegyi patakban. Vajon tényleg utoljára? Visszaérek innen ép bőrrel a nagyvárosi
plázákba? Ülhetek még metrón? És repülőn? Utóbbi útjait mintha szándékosan
vezetnék el az erdők felett, talán azért, hogy ne az épületekre zuhanjanak. A
természet csendjét csak a magasban zúgó gépek törték meg. Ehhez már az utolsó
szabad nagyvadaknak is hozzá kellett szokniuk. Alkonyodott. A felhők bíborba
öltöztek, mint a konklávéra vonuló kardinálisok. Két
varjú körözött a törökbúzával kevert vadalma felett. Elhelyezkedtem, felállítottam
a kameraállványt, kinyitottam az üveget – egyszóval minden zajos műveletet
elvégeztem, hogy csendben maradhassak az órára, amikor táplálék után indulnak a
vadak. Az alattam zúgó patak nekem dolgozott: hangja elnyomta légzésem és mocorgásom.
Tudtam: a medve a legapróbb neszre is felkapja fejét és elrohan. Nem tudom,
mennyi időt tölthettem némaságban. Indulásom előtt azt hittem, lesz időm
terveimen, tennivalóimon, témáimon gondolkodni a lesben. Nem számoltam az erdő
jelenével, amely minket, múltunkban és jövőnkben turkáló embereket is felráz.
Minden percben ott volt a lehetőség, hogy elém lép a nagyvad, ezért törpültek
el emlékeim és reményeim. Az erdő visszarángatott abba az örök jelenbe,
amelyben maga is él. Figyelni kezdtem a les előtt repülő rovarokra, az
alkonyati szélben hajladozó ágakra és a madárhangokra. Elfeledkeztem a
mellettem heverő kütyükről. A nap már lebukott a fenyőkatedrálisokkal borított hegyek
mögött. Ekkor éktelen zaj robbant be a nyugalomba. Megdermedtem. Egy hatalmas
kő zúdult lefelé az avaron, hangjától valósággal döngött az erdő. – Nem
indulhatott el magától! A medve! Alighogy ez átvillant agyamon, hatalmas test
közeledtét jelezték éktelen recsegésükkel az ágak. Torkom összeszorult,
bátorságom inamba szállt. A medve meg csak jött és jött, mígnem előttem mintegy
tíz méterre kilépett a tisztásra. Izzadtan tapadtam a les falához, miközben
agyamban tudatosult a látvány: nem álmodom, egy elefántnagyságú medve
szaglászik az enyhe szellőben, majd pár imbolygó lépés után leheveredik a
törökbúzám elé, és ropogtatni kezdi. A félelemmel egy időben csodálni kezdtem a
vad hatalmas fejét, apró szemeit és hosszú hátát, amelyen fehér kontúrral
búcsúzott a fény. Távcsőről, fotógépről, kameráról elfeledkezve szemléltem a
székelyföldi erdők királyát. Nem tudtam betelni a szépséggel, a fenséggel,
ahogyan körbetekintett, nem figyeli-e valaki. Ketten voltunk a
világmindenségben, a táplálkozás közben hangosan lélegző medve és én.
Prüszkölésébe beleremegett a gyomrom. Sötétedett. Moccanni sem bírtam. Kővé
dermedve próbáltam barátkozni a látvánnyal. A nagyvad végtelennek tűnő perceken
át nézett a lesbe. Jó időbe telt, amíg rájöttem: csak én látom őt. Ekkor kihajoltam.
Tekintetünk találkozott. Hirtelen felpattant. Idegesen forgatta fejét, majd
villámgyorsan eltűnt szemeim elől. Rohanásába beleremegett az erdő. – Ezek után
nem tölthetem itt az éjszakát. Haza kell mennem! – gondoltam halálra váltan,
majd elfordítottam a szegeket, és kinyitottam a les ajtaját. Ahogy kiléptem,
éktelen fújtatás és morgás hangzott fel a fák közül. Egy szempillantás alatt
ugrottam vissza és zártam magamra az ajtót. Innen már nincs visszaút, maradok
reggelig, kortyolni kezdtem a pinot noir-t, hogy legalább finom borral legyek
úrrá félelmemen. Közben feljött a hold, fényében aranylott a kis patak. – Hány
medve jön még ide az éj folyamán? Hajnalban is érkeznek? – tűnődtem magamban,
miközben megpróbáltam vízszintesbe helyezni magam, hogy aludhassak. Álmomban
medveóriások rázták a lest, mancsaikkal benyúltak a fejem fölé, és éktelen
hangokat hallattak. Nem tudom, hányan lehettek, ordításuk messzire hallatszott. Óránként megébredtem. Ilyenkor újra és újra
spirálnak képzeltem el a természetet, amelyen, ha felfelé haladunk, a mélyébe
már nincs visszaút. Mi, emberek évezredekkel ezelőtt hagytuk el az erdőt. Azóta
itt már csak vendégek lehetünk. Már pirkadt, amikor rádöbbentem: egyszer meg
kell halnom, hiába tolakodom az emberek közt a társadalomban dicsőség- és
hatalomvágytól fűtve. A medve is tudja ezt, azért nem ismerjük a pontos
élettartamát. Elvonul meghalni a barlangba, ahonnan kijöttünk
iPhone-t használni. A dermesztő éji vadonból kisszerűnek tűnt a nagyváros. Az
éjszakai neszek ébresztettek rá anélkül, hogy outsiderré váltam volna: a
találkozások maradnak meg egyedül. Az vagyok, akivel, amivel találkozom. Késem
markolatát szorongatva a közeli helységben parkoló autómhoz ballagtam le a
ködbe burkolózott völgybe. Tekintetemben ott maradt a medve. Azóta úgy nézek az
emberek szemébe, mint ahogy enyémbe a nagyvad: örök jelenben. Kíváncsian és szabadon.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)




