Az ívási hónap ellenére maradjunk még a horgászatnál. Balázs érdekes fotót küldött Luxemburgból… Én ennél nagyobb halat nem tudok mutatni, ezért a felolvasóesten elhangzott rövid szöveggel viszonzom:
Napok óta igen fontos dolgom támadt, éjjel kelek, mégsem érek rá semmi másra. Egy üzletember tavaiból telepítem a pisztrángokat – vissza a folyóba. A tulajdonossal nem ismerjük egymást, mert felváltva dolgozunk a másik tudta nélkül: ő nappal, én éjszaka. Esélyem sincs, hogy műszakot cseréljünk, de állom a sarat. Remélem, nem hoz többet, mint amennyit ki tudok fogni... Gyakorlunk. Így kell majd cselekednünk a medvékkel is...
Zordok erősen megmarkolta horgászbotját, óvatosan körültekintett, és futni kezdett. Átpattant a tavakat óvó kerítésen, leguggolt a legkisebb tónál.
– Bizonyára ez az anyahalas tó – gondolta. Nyugtalanságtól remegő kézzel dobott. A műlégy landolását a vízen óriási csobogás követte. A harcos érezte a horogtól szabadulni próbáló hatalmas pisztráng erős rángatását. Fárasztani akarta a halat, hogy a partra terelhesse, de az egyre kiszámíthatatlanabbul cikázott ide-oda a tóban. A bot meghajlott, majd hangos reccsenéssel tört ketté. Ebben a pillanatban öt motorbicikli száguldott be a tó partjára.
– Lefülelt! – villant át Zordok agyán. Bedobta a törött botot a tóba, átugrott a kerítésen, és a közeli erdő irányába rohant. Üldözői szitkozódva zárták be mögötte a kört, lepattantak a motorokról, és utána vetették magukat az erdőbe. A harcos négykézláb mászott fel a dombon. Őrült gyorsasággal haladt a bokrok alatt az erdő sűrűje felé. Az idegességtől perceken belül kifáradt, kapkodta a levegőt, végtagjait elhagyta az erő, háta mögött azonban egyre halkultak a szitkozódások, hogy végleg megszűnjenek. Hanyatt feküdt egy öreg fenyő alatt.
– Gyenge ötlet volt, barátom – lihegte. – Nem láttál meg, továbbra sem tudod, kivel van dolgod, ezt a csatát megint én nyertem. És most visszamegyek, hogy csak azért is kifogjam pisztrángodat!
Megvárta, míg besötétedett, elővette pótbotját, a vízfenéken úszó műhalat kötött zsinórja végére, és óvatosan osont vissza az erdő szélére. A tó partján újra nyugalom volt, a gazda titokzatos motoros őrei beletörődtek vereségükbe, és elhagyták a helyet. Mindössze egy–két üres autó parkolt a part mellett, amelytől mintegy öt méternyire zúgott a folyó. A friss vizet innen kapták a tenyészhalak, Zordok ide engedte szabadon, amit kifogott belőlük. Lábujjhegyen haladt a kerítésig. Átpattant a léceken, hangtalanul száguldott az anyahalas tóhoz, és dobott. Alighogy a műcsali elmerült a vízben, óriási rántást érzett a horgász. A hal elindult. Zordok zsinórt engedett utána, hogy ne szakadjon le, majd lassan vontatni kezdte a part felé. Alkarján érezte az eszeveszetten küzdő pisztráng hatalmas súlyát. Kettőt tekert még az orsón, amikor megpillantotta lábai előtt a nagy halfejet. Letette a parton botját, két kezével benyúlt a hal hasa alá a vízbe, és kidobta a fickándozó pisztrángot a partra. Éppen utána lépett, megragadta a száját, hogy maga elé emelje, amikor kivágódott az egyik autó ajtaja. Zordok összerezzent. Tíz méterrel tőle két feketébe öltözött biztonsági őr pattant ki az első ülésről.
– Lebuktam – villant át a harcos agyán –, menekülésre semmi esély.
Végső erejét összeszedve emelte fel a nagy pisztrángot, és a kerítésen át a folyóba lendítette. A két bőrfejű férfi a hatalmas csobbanás irányába kapta fejét. Zordok számára világossá vált: a harc elkerülhetetlen. Szeme megakadt a fekete ruhákon levő feliraton: security service. Kezeit ökölbe szorította, s kinézte magának a szélesebb vállú őrt, hogy orrcsonttöréssel próbálkozzon vele szemben. Átugrott a kerten, előttük termett, és rájuk szegezte szúrós tekintetét. Két mindenre elszánt szempár meredt vissza rá. Zordok hátrahúzta csípőjét, hogy minél messzebbről indíthassa az ütést, mert így elegendő súlya lesz a becsapódásnál ahhoz, hogy csont törjön. A két férfi leguggolt. Arcukat tenyerükbe temették. Hangos röhögésben törtek ki. Egyikük hasát fogva felállt és odaszólt:
– Mester, te horgászol? Nem tudtam, pedig hozzád jártam edzésre annak idején, bazmeg.
Lóri csak ritkán dedikál pirossal... Vajon kinek írta?
