Bár virtuálisan elköltöztem a
www.muranyisandoroliver.com oldalra, továbbra is közzéteszem e blogon a számomra különösen kedves munkáim, ugyanakkor egy napló is elindul itt hamarosan.
Addig is:
Rejtőzködő
– Egyenesen az alatta csaholó juhászkutyák szájába zuhant… Tüdejét átszakították – mesélte szomorúan József.
– Ha már így járt, nem tartottál meg valami emléket tőle? – kérdeztem.
– Szabálysértés volna – szabadkozott.
Magam előtt láttam, ahogy a hiúzkölyök menekül az őt üldöző ebek elől. Próbál felugrani egy fatörzsre, amelyről egyensúlyát vesztve lehuppan… Már nem lehet az, akit tíz évig készültem meglátni. Mert egy évtizeden át jártam az erdőt, hogy megpillanthassam ezt a gyönyörű nagymacskát – szabadon. József, a vadász mutatta meg, merre kereshetem jó eséllyel. Állatkertben hiába néztem órákig. Szeméből hiányzott a vadon fénye. Saját környezetében csak annak mutatkozik, aki nem keresi, csak úgy belefut. Reménykedtem, hátha én leszek a kivétel.
– Jó esélyed van rá – biztatott József –, a világ egyik legnagyobb hiúzpopulációjának közelében élünk, számuk ezer felett van odafenn a Görgényi Havasokban, innen jöhettek át a Hargitára, ahol mintegy kétszáz egyed élhet. Egyetlen közülük tíz juhát mocskolta meg Mózsi bának, a lövétei pásztornak. Esti fejés után történt. A vén juhász késő éjszakáig mesélt Pista unokájának a tűz mellett, amikor a bárányok furán kezdtek bégetni. Hangjuk kutyaugatásba torkollott. Rohant ki a pásztor meg a legény a kasárba, de későn: véres juhtetemek fogadták őket. El nem tudták képzelni, miféle vadállat lehetett a támadó, amely ennyi juhot kivégzett. Medvére gondoltak. Azon az éjjelen semmit nem aludtak. Fejüket fogva jártak fel-alá. Másnap én mutattam meg nekik, a hasított sebeket vizsgálva, a hiúz nyomát. Nem csoda, hogy örömmel hívtak, amikor elkapták kutyáik a hiúzkölyköt.
Elgondolkodtam. Vadászok, pásztorok gyűlölik, fenségével mégis ő képviseli számomra az erdőt, ahonnan mi, emberek sok ezer éve érkeztünk, hogy tönkretegyük. Bárcsak egyszer megláthatnám e csúcsragadozót, amelynek mozdulatai kidolgozottabbak a legjobb harcművészénél. Morfondírozásommal szinte egyidőben az alábbi tudósítás akadt kezembe:
„Filmbe illő élményben volt része egy román juhásznak. A moldovai férfi éppen szükségét végezte az erdőben, amikor furcsa zajra lett figyelmes. A következő pillanatban egy hiúz rontott rá. A vadállat a pásztor nemi szervére támadt. A férfi éles fájdalmat érzett lábai között. Halálra rémülve látta, hogy a nagymacska belemélyeszti éles fogát herezacskójába. Szabadulni próbált támadójától, de sikertelenül. Ekkor megragadta annak fejét és minden erejét összeszedve nagyot rántott rajta, hogy kiszabadítsa magát az állkapcsai közül. Ezzel a próbálkozással az állat fogai még mélyebbre fúródtak, így nem volt más választása, le kellett mondania heréiről.”
– Biztosan féltékeny felesége rendelte így – élcelődött József, majd hozzáfűzte: – Ritka eset, hogy hiúz emberre támadjon. Rendkívül óvatos. Napközben a sűrű fiatalosban, sziklahasadékokban, elhagyott róka- vagy borzlyukban hever. Hosszasan szunnyad, de közben mindent megfigyel, ami körülötte történik. Éles érzékei még ilyenkor is védik őt minden veszély ellen. Szürkületkor éberré válik. Éjjel vagy kora hajnalban keresi prédáját, ezért szerencsésnek mondhatja magát a vadász, aki harminc év alatt egyszer is meglátja.
Egy hónap múlva természetfotós barátom hívott: – Kilőttek egy hiúzt a Bucsin-tetőn.Megnézed?
– Nem! – feleltem határozottan. Élővel akarok találkozni. Nem mitizálom az állatokat, de mi, székelyek a másik véglet vagyunk: kutyánk láncra való, lovunk nem elpusztul, hanem megdöglik, tyúkunk „csak” majorság, galambunk „repülő vagyon” – még asszonyunk is fehérnép csupán.
A hétfői napot jelöltem ki magamnak. Ilyenkor hajnalban a legtöbb ember a városokban indul robotolni, a fatolvajok pihennek, a vadászok úgyszintén. Csak a magamfajta őrültek erdőlnek. Idővel olyanná váltak számomra a hétfők, mint hívőnek a vasárnap. Az én Istenem a fenyvesekben lakik – szoktam felelni a kétkedőknek. Arra vártam, hogy megcsillanjon számomra teljes tökéletességében. Szorgalmasan „hétfőltem”, mígnem egy február végi napon valami feledhetetlen történt.
Sötétben keltem. Az erdőben térdig ért a hó. Hajnali szél fújt. A tél némaságát csupán a hatalmas fenyők suhogása törte meg. Gyerekkori ministrálásaim szentáldozás utáni csendje jutott eszembe. Elszántan gyalogoltam kifelé egy meredek sziklás oldalon. Óvatosan küzdöttem magam fölfelé, amikor mintha az egyik fatörzs mögül neszezést észleltem volna a pirkadatban. Leguggoltam. Lázasan igyekeztem kivenni táskámból a távcsövet és a fényképezőgépet. Kezem félúton megállt: a fenyő mögül előlépett, akivel mindig is találkozni akartam… Óvatosan puhatolózott a fehér ágak között, szép fejét ide-oda forgatva. Fülein jól látszott a fekete szőrökből álló ecsetszerű pamacs. Alsó állkapcsa mellől csúcsosan kétfelé hajló barkó csüngött alá. Apró foltok díszítették fehéres-sárga testét, amely csonkszerű farokban végződött. Hangtalanul lopakodott előre, amikor guggolás közben testsúlyom másik lábamra helyeztem. Meredten nézett rám. Szembogarai feketén csillogtak, mint napfelkelte előtt a hegyi patakok. Azóta fontosabbak számomra a hajnalok. Megtanultam: bármit érnék el az emberek között, kudarcokkal és örömökkel teli életem legizgalmasabb eseménye ez a találkozás marad.
Forrás:
Székelyföld, 2012 - Augusztus
