FELNYOMTÁK SZENTNEK

Felnyomták szentnek, Erdélyi Híradó Kiadó-Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár, 2007

Halálka (könyvrészlet)

Nem volt kiírva a filmvetítések időpontja. Amikor összegyűlt legalább ötven ember a roskadozó kultúrház előtt, elszalasztottak valakit a sánta iskolaigazgatóért. Most is így történt. Rövid várakozás után érkezett is mérges tekintettel az öreg, kulcsokat zörgetve kezében. Dúlt-fúlt, mint akinek megették a vacsoráját, miközben kinyitotta a keskeny ajtókat, majd bekapcsolta a vetítőgépet.
– Mindenki bent van? Az előadás öt perc múlva kezdődik!
A dohos kis helyiségben vagy ötven-hatvanan tolongtunk. Egy beesett arcú ember tört utat a legelső sorhoz. Megjelenése tiszteletet parancsolt. Két méter húsz centi magas, ereje teljében levő férfi volt, bárgyú szemeivel közömbösen tekintett mindenkire. Nem érdekelte, mi történik körülötte. Letette tarisznyáját a középső székre, majd megigazítva kopott frakkját, elégedett arckifejezéssel foglalt helyet. A villany kialudt, a termet kardként vágta ketté a vetítőgép fehér fénye.
– Ki az ott elöl?! Miért áll a képbe?! – méltatlankodtak a nézők a hirtelen támadt sötétben a vetítővászon fehérjén görnyedő nagy alak láttán. – Üljön le!
A hórihorgas fiatalember összevonta szemöldökét, feltápászkodott székéről, majd nyugodt mozdulattal hátrafordult.
– Most meg felállt a padra a bolond! Azonnal üljön le! Nem hallja?! Pofátlanja!
Begombolta frakkját és elindult a széksorok mentén hátrafelé. A férfiak úgy rebbentek szét a hátsó sorokból, mint aratáskor a pelyva, a terem megtelt a félelem viharváró csöndjével. A közben elkezdődött film szereplői éles hangon vitatkoztak egymással, Isten tudja, milyen nyelven.
Halálkától mindenki félt, valósággal rettegésben tartotta a lakosokat. Hogy honnan kapta a nevét, annak három különböző története is van.
Egyesek szerint az iskola futballpályáján mesélte a gyerekeknek, hogy egy régi orosz könyvben olvasta: minden alváskor meghalunk egy kicsit. Ha csak pár órára is, de elpattan bennünk az események fonala. Kilépünk valamelyest a szerencsétlenül öntudatra ébredt emberiség békétlen családjából, agyunk pihen, törli magából a fölösleges információkat, izomtónusunk minimálisra csökken, végtagjaink elernyednek, amolyan kis halállá, halálkává alakítva az alvást.
Egyszer játék közben aztán így kiáltott felé valaki:
– Passzolj, Halálka, ne légy önző, a gólt úgyis neked számoljuk!
Mások úgy emlékeznek, kiálló arccsontjai, üreges szemei, valamint hatalmas termete miatt kapta fura becenevét.
A legérdekesebb azonban a harmadik változat, amely szerint egy közszájon forgó mendemonda vált rideg valósággá Halálka számára. A szomszéd faluból baktatott hazafelé a magas ifjú. Ittasan bandukolt az éjfélig tartó mulatság után, és a temetőn keresztül akart rövidíteni, hogy minél hamarabb elérhesse háza rozoga kapuját. Fáradt volt, csak homályosan rajzolódtak ki előtte a bólogató fejfák, idős párokként támogatva egymást az éjszakában. A fagyott határmező varázstükrében a telihold szépítkezett, gondosan festette a hóban szomorú arcát, amely sárga volt, akár a fák között meg-megvillanó hiúz bőre. A falu aludt, mindenütt csend honolt. Még a saját szívverését is hallhatta, amint ott fújtatott a sírok között.
Hirtelen kicsúszott lába alól a talaj, zuhanni kezdett, majd elernyedtek végtagjai, gondolatai megtörtek, s álomba merült. Ez már nem halálka volt, hanem az események rövid és kusza egyvelege, amelybe, mint valami rozsdás boszorkányüst fortyogó levébe, egyszerre vegyült el múlt, jelen, s talán még a jövő is. Az ember ilyenkor tényleg nem tudja, hogy mikor van ébren, és mikor álmodik, agyában egyszerre tudatosulnak a képzelet és a valóság hangjai, érzékeli a téli hideget még akkor is, ha netán egy szemrevaló fekete nő sátrába kérezkedik, valahol a ghánai esőerdők mélyén. Tehetetlen, csak hánykolódik a fekhelyén, hol taszítja magától az ébrenlét cifra zekéjét, hol pedig kétségbeesetten kapaszkodik annak hímzett ujjaiba.
Már hajnalodott, amikor megébredt, szürkés-vörös színbe öltöztek a kopjafák, amelyek most alulról látszottak, a frissen ásott sírverem aljából. Fekvő helyzetben, arccal az ég felé egyre hangosabban nyöszörgött.
– Fázom! Nagyon fázom! Húzzatok ki! Nem bírom tovább!
A reggeli szemléjét tartó temetőőrnek megütötte fülét a hang, s a gödörhöz sietett. Először kerekre meredtek szemei az enyhén szólva nem mindennapi látványtól, majd a tőle megszokott legyintő mozdulattal bökött a rimánkodó felé:
– Aki kitakarózott, az ne panaszkodjék!
S dolga végezetten továbblépett. Kutyái még jó ideig csaholtak a kijózanodó élőhalott feje fölött, szemébe kaparták a homokot. Aztán újra csend lett.
Hogy miként került ki onnan a pórul járt mulatozó, máig sem tudja a falu. Talán a szellemek cibálták ki és rakták le a díszesen faragott temetőkapu elé, imígyen figyelmeztetve, hogy várjon sorára, mert a megfelelő pillanatban kopogtat az ő ideje is.
De másnaptól az őr elkezdte őt halálkázni a szomszédok előtt, s azóta rajta ragadt a különös név, amelynek viselője is különleges volt. Meghunyászkodás-félét várt el tőlünk, közönséges halandóktól, amit a még ereje teljében levő hím követel a falka többi tagjától, tudva, hogy uralma nem tart, míg a világ, s jó kihasználni a jelent, hogy legyen majd, amire emlékeznie, ha kivénül, és átveszik helyét az erősebbek.
Akárcsak az állatvilágban: megjelenik a fiatal kan, s a korosodó elöljáró egy idő után úgy érzi, jobb, ha elsomfordál jószántából, mert így legalább a megalázást elkerülheti.
Halálka még nem volt idős, de kinézetével, megjelenésével arra sarkallt bennünket, hogy a szokottnál gyorsabban menjen végbe közöttünk a generációváltás. Idegesített, hogy félnünk kell tőle, meg kell hunyászkodnunk, ha elállja valahol széles hátával az utat. Irtózatos küzdelmet vívtunk saját félelmünkkel, s ez a küzdelem egyre közelebb hozta a borzalmas eseményt, amely már ott volt a levegőben, csak egy szikra kellett, hogy kipattanjon, mint májusi futó zápor után a juhászbojtárok tüze odafönn a Nagyhagymás legelőin. E szikra pedig nem sokáig váratott magára.
Vasárnap délután volt. Öcséimmel az ablakban beszélgettünk, amikor Halálka bukkant elő a kismalom mögül. Azonnal észrevettük, hogy dülöngél, a kocsmából jöhetett, ahol valószínűleg pár kupica köményes pálinkával próbálta elviselhetőbbé tenni a hétvége unalmát. Mindhárman éreztük: nincs visszaút, az alkalom elérkezett.
Összenéztünk, majd gyorsan a hátsó szobába rohantunk megtervezni a nagy eseményt. Pár perc múlva éppen az ablakunk alatt haladt el Halálka, amikor egy nagy, mosogatólével teli, bekötött szájú zacskó csattant a fején. Haja csapzott lett, megdöbbenve, csuromvizesen tekintett a félig nyitott ablakra, majd dühtől eltorzult arccal, hirtelen mozdulattal lehajolt, jókora követ ragadott fel, és az ablakunkba vágta. Több sem kellett nekünk, fújtatva-ordítva rohantunk ki az utcára. Minden a tervek szerint történt. Két öcsém az óriás háta mögé került, átkarolták széles mellkasát, s amíg ő karjait próbálta kiszabadítani, én közel léptem hozzá. Szúrós szemébe néztem, majd egy határozott ütéssel felhasítottam felső szájprémét. Öcséim hihetetlen kitartással, hiénaként kapaszkodtak a magát dobáló óriásba, nekem pedig a bal ütésem következett, ami balul is sült el: az áldozat metszőfogai széles sebet vájtak két nagyobbik bütykömre. Éles fájdalom hasított alkaromba, ajkam megremegett, melegség öntött el mindenütt, de erőt kellett vennem magamon, mert a felbőszült óriás már-már lerázta magáról fogva tartóit. Oldalt léptem, behunytam szemem és erős köríves rúgást indítottam abba az irányba, ahol utoljára láttam Halálka hánykolódó testét. Vékony lábszárcsontom úgy vágódott neki hasfalának, mint kasza a fűcsomónak. A nagy ember térdre rogyott, mi pedig iszkoltunk a helyszínről, magunk mögött hagyva áldozatunkat és ámuldozó szomszédainkat.
Aznap este nem tudtam elaludni. Előttem kóválygott a bozontos képű férfi kétségbeesett arca. Másnap elmentem Halálkához. Bocsánatot kérek tőle a testvéreim nevében is. Könnyebb lesz elviselni a verését, mint a kínzó lelkiismeret-furdalást, legalább elégtételt vesz rajtam, s megkapom, amit érdemlek, gondoltam magamban.
Hangos csikorgással nyílt ki a rozoga kapu. Félve léptem be a szűk udvarra. A házban csend honolt.
– Halálka! Merre vagy?! Halálka!
Semmi válasz. A hátsó szobába nézve kővé dermedtem. Ott állt a szürke óriás a kopott szekrénnyel szemben, ágyán csíkos tarisznya.
– Azért kereslek… – a többi szó belém fagyott.
Halálka felém indult. Behunytam a szemem, államat leszegtem. Hallottam, amint elhalad mellettem. Amikor újra felpillantottam, szoborarccal állt a bejárati ajtónál, egy pillanatra rám nézett, majd a dohos helyiségből lassan kifordult a júniusi napsütésbe.
Soha többé nem láttam a faluban, de a tekintete belém rögzült. Azóta értékesebbek nekem a nappalok, mert tudom, az éj beálltával, akarjuk vagy sem, a vele való találkozásra készülünk, gyakorolva e ceremónia minden apró részletét.

ÜRES ÉS TELI

Üres és Teli - Harcesszé , Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány, Székelyudvarhely, 2007

Könyvrészlet:

Létezik egyáltalán harcművészet? Milyen alapon sorolhatjuk a harcot a művészetek családjába? Sokan támadják ilyen értelemben a harc különböző formáit, puszta verekedést vagy agresszivitást látnak benne és jogtalannak tartják az irodalom, vagy a zene mellé helyezését. Abban csakugyan nincs művészet, ha erőnket fitogtatjuk. Azonban, ha megnézünk egy idős karate mestert, amint éppen formagyakorlatot végez, azonnal felfedezhetjük ütéseiben és rúgásaiban a mozgásművészetekre jellemző szépséget és büszkeséget. Mi ez a szépség? A természetes belső erők által összehangolt harmónia. És a büszkeség? A testi és lelki erők egységének kisugárzása.
A harcos alkotó is egyben. Évekig tud figyelni egyetlen mozdulatára, például, hogy ne emelkedjen előrehaladása közben a sarka. Mozdulatai tovalibbennek az időben, ezért minden pillanatban késznek kell lennie, hogy újraformálja azokat. Ez sokkal nehezebb az író feladatánál, aki munkája végeztével kezében tarthatja és polcra teheti könyvét.
Hogy mi a különbség a gyilkos és a harcművész között, Sei Shin iaido nagymester világítja meg a legérthetőbben:

Mit tesz a gyilkos, ha kardot adunk a kezébe?
Ölni fog.
És a harcos?
Győzni fog, vagy karddal a kezében elbukik.
És a harcművész?
Elő sem húzza. Neki nincs szüksége kardra a győzelemhez.
Mi motiválja a gyilkost?
Életben maradni minden áron.
A harcost?
Győzni vagy becsülettel meghalni.
A harcművészt?
Az Élet útját járni.

Minden emberben ott lakik a harcos, még abban is, aki nem hiszi ezt el. Harcosból gyilkossá lenni: csak egy pillanat kérdése, főleg a harc hevében. Ezért igazi harcossá válni kizárólag hosszú és kitartó munkával lehet. Az igazi harcos az, aki eléri a harcművész szintjét.
A harc szépségéről nem azért nehéz beszélni, mert morbid vagy bonyolult, hanem mert olyan egyszerű. Így az az ember is végtelenül egyszerű, aki árasztja. A szépség és büszkeség, amely belülről jön, és tisztán megmutatkozik mások lelki szemei előtt – művészet.


Harcos! Ha vereséget szenvedsz, és életben maradtál, térj vissza küzdelmed másnapján az esemény színhelyére! Nézd meg a köveket, amelyek kifogták zuhanó tested, a bokrokat, melyek tanúi voltak legyőzetésednek! Tanulj meg veszíteni, hogy győzhess!
Az üres kézzel való küzdelem útján ez volt a legnehezebb utasítás számomra. Gyerekként azért mentem karatézni, mert öcsém, aki nálam egy hónappal hamarabb kezdte a harcművészet gyakorlását, sikeresen levédte apám rendreutasító pofonját… Később Bruce Lee filmjeit néztük és elképzeltük, hogy iszonyatos pofonokat osztogatunk lábfejünkkel az udvarunkon „uralkodó” nagyobb fiúknak, akik sokszor elvették játékaink. Egy alkalommal elloptuk a nagyapám tetőcserepeit és ugrórúgásokkal törtük szét őket a ház mögötti kertben, apánkat pedig megkértük, hogy fotózza mindezt. Szegény nagyapám, csak a fejét csóválta, amikor a szilvafák alatti kukoricák között rálelt az árulkodó cserépmaradványokra:
– Megértem, hogy kölyökként ezt tettétek, de hogy Apátoknak is ötvenévesen csak ennyi esze legyen, mert hagyja…
Az indulásnál nem számít a motiváció – úgyis átalakul.
A mester fiatal volt és félelmetes. Órákon keresztül gyakoroltatott egyetlen lépést. Utólag mondta el nekem: mindig ezzel fogadja a kezdőket, hogy lemorzsolódjanak a tehetségesek, akik úgy érkeznek, hogy már tudják az ugrórúgásokat, a hátraszaltót és minél hamarabb meg akarnak tanulni verekedni. Mert a karaténak semmi köze a verekedéshez és nem kell hozzá tehetség, elég, ha van négy balkezed és hét ballábad, a többi akarat kérdése.
Amikor a százötven kezdőből már csak tízen maradtunk, akkor jött a következő lépés: a fájdalomküszöb minél messzebbre való eltolása. Lassan eltávolodtak az álmok, nem tanultuk meg sztárként szétpofozni a rossz férfiak tömegét, megmentve ezzel szőke szerelmünket, ehelyett jött a fájdalom. Csak otthon, a fürdőkádban érződtek igazán a gyomorütések és sípcsontrúgások. A kékfoltok és véraláfutások láttán anyám jajveszékelni kezdett, apám újabb pofokat osztott ki és el akart tiltani a karatétól. Tudtam: ha nem megyek vissza másnap, végleg ott hagyom a harcművészetet.
Így adta fel öcsém is. Mert az ember legnagyobb ellensége a saját félelme. Nézz szembe a fájdalommal, és ismerőssé válik számodra az érzés. Nem önkínzásról van itt szó – elfogadni a fájdalmat, annyi mint alkalmazkodni a jelenhez. Nincs harc, amiben csak te ütsz. Nincs harc fájdalom nélkül.
Az első három év egyik tavaszi napján olyan szegycsontrúgást kaptam mesteremtől, hogy elsötétült számomra a világ és csak pár perc múlva tértem magamhoz a mosdóban, ahol társaim hideg vízzel locsolták halántékom. A mester nem rúgott nagyot és nem rúgott kicsit: pontosat rúgott. Nem jött ki értem a mosdóba, csak ennyit szólt, mikor visszaálltam a gyakorlók közé: „– Nehéz az élet!”
A karate ott kezdődik, ahol véget ér a félelem. Amikor nem számít, hogy eltalált egy ütés, mert ismered az érzést és tudsz rá reagálni. Manapság nem érnek hozzád a mesterek, nehogy otthagyd a csapatot, és ne legyen meg a létszám…
Ma tömeg kell, nem minőség.
Azonban, ne feledd: előbb-utóbb eltalál az első ütés, és megtanulsz veszíteni, hogy győzhess.
Meglepődsz majd és félelem fog el.
De menj vissza másnap, kösd fel újra öved és haladj tovább az úton.

TOLLAL ÉS PUSZTA KÉZZEL

Tollal és puszta kézzel,
avagy a poéta ne legyen monitorgiliszta

Murányi Sándor Olivér székelyudvarhelyi születésű író, bölcsész, harcművész, egykori teológiai hallgató és néptáncos 2007–ben két könyvvel lépett az erdélyi magyar irodalom csataterére: Üres és Teli című harcesszé–kötetét maga Takashi Shibuya, a Japán Karateszövetség elnöke mutatta be az udvarhelyi sportcsarnokban, Felnyomták szentnek címet viselő könyve pedig az Erdélyi Híradó Kiadó–Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy gondozásában jelent meg, és az Erdélyi Magyar Írók Ligájának Avantgarderobe díját nyerte el. Mint barátja és harcostársa munkájáról, köteteiről, terveiről kérdeztem a szerzőt.
– Különös és egymásnak látszólag ellentmondó területeken szerezted ismereteid. Felállítható egy sorrend közöttük?
– Mindegyik terület egyformán fontos számomra.
– Akkor vegyük időrendi sorrendben őket…
– Rendben. 1982-től hét évig néptáncoltam, s miután legényes-kategóriában első helyezést értem el a Megéneklünk Románia Országos Fesztiválon, egyre inkább harcra cseréltem a táncot: 1986-ban karatézni kezdtem gyerekfejjel, huszonkét év telt el tehát a pályán, és 2006–ban szereztem meg a fekete öv harmadik dan fokozatot. Szerencsésnek tudhatom magam, hogy találkoztam a harcművészettel, mert ez tudatosította bennem, hogy minden újabb lélegzetvételünk harc, azonban a semmiből jövünk, ezért semmit nem veszíthetünk… Megtapasztaltam gyerekként, hogy milyen talpra állni az elszenvedett ütés–és rúgássorozatok után. Ugyanígy működik ez az életben is, amikor újra kell indulnunk egy–egy zuhanást követően...
– A harcesszé köteted pontosan tíz japán nemzetiségű karatemester mutatta be. Honnan az ismeretség?
– A japánok előtt a saját tanítóim említeném, Jakacs János 4 danos karatemestert, akinek indulásom köszönhetem, Major Sándor 5 danos karatemestert, aki a kötet elkészítésében támogatott és nem utolsó sorban Búzás Csaba 6 danos nagymestert, aki mindig őszinte baráti szeretettel fogadott csíkszeredai edzőtermében, és mind emberségével, mind pedig szakmai tudásával nagy hatással volt rám. Major Sándor mester áldozatos anyagi segítségének köszönhetően közel egy évtizede vendégeink minden évben a japán karate mesterek, akik – élükön Shibuya nagymesterrel – szívesen vállalták a kötetem bemutatását.
– Hogyan jött a teológia a harcművészet mellé?
– 1990–ben, Rómában, a nemzetközi ministránstalálkozón kezet fogott velem ll. János Pál pápa. Ez élmény, valamint a ferencrend iránti rajongásom hatására még azon év őszén jelentkeztem a gyulafehérvári kisszemináriumba. Bár nem lettem pap, a teológiát elvégeztem, és nagy tisztelője maradtam a ferences életeszménynek. Érettségi után nagyon rövid ideig ferencrendi szerzetesjelölt is voltam. Utána felvételiztem a Babes–Bolyai Tudományegyetemre, ahol katolikus teológia–német nyelv és irodalom szakon végeztem, ezt követte az irodalomtudományi mesterképző, majd utóbbi területen a doktori képzés Budapesten, Dr. Szegedy–Maszák Mihály egyetemi professzor vezetésével. A teológia és a bölcsészet nem mond ellent a harcnak, mivel az igazi harc is a szeretetről szól, hisz az edzéseken a társaim saját testüket ajánlják fel, hogy a technikáim gyakorolhassam rajtuk…
– Nők, szerelem, pornopredikáció. Utóbbi általad alapított irodalmi műfaj. Talál a ferences eszmével?
– A kortárs művészetben azt is figyelembe kell vennünk, hogy az emberek többsége már nem olvas, csak számol. Ezért az író egyre inkább arra kényszerül, hogy felvegye a versenyt a showman-ekkel és más bohócokkal. Hogy ez jó–e avagy sem, nem az én tisztem eldönteni. A pornópredikációkat nem egyházellenes támadásnak, hanem viccnek szántam csupán, céljuk az olvasó pihentető tanítása, az egészséges kritikai érzék ébren tartása. Mindennél azonban nagyobb hangsúlyt fektetek a novelláimra, amelyek Felnyomták szentnek című kötetem első részét képezik, és egy nagyobb terjedelmű epikai alkotás előzményei. A nők és a szerelem nélkül pedig meddő a literatúra mint a szőkefalvi javasasszony. Ez az Előretolt Helyőrségnél megjelent könyvem fülszövege is: „Szeretteim! Az erdélyi poéta legyen olyan mint a föld, amelyen él: kemény és viharálló. Ne pedig betonsilókban pöffeszkedő bélpoklos monitorgiliszta, akinek az Isten könyörületből adja a nemi ösztönt…”
– Néptánc, karate, teológia, bölcsészet, a tavalyi E-MIL-Avantgarderobe díj után alkotói ösztöndíj a Communitas Alapítványtól. Melyek a további tervei a karatés írónak?
– Az írás számomra nem grafománia, akkor írok, amikor van mit mondanom. Ha két oldal után leteszi a könyvet az olvasó, a szerző megbukik. A sok egymásnak látszólag ellentmondó út, amelyeken jártam, az írásban egyesül és válik egésszé. Jelenleg egy nagyobb lélegzetű munkán dolgozom, egy regényen, amit csak akkor jelentetek meg, ha átmegy pár kegyetlenül kritikus barátom „szűrőjén”. És, hogy valóban író vagyok–e? Kiderül. Száz év múlva.

Kérdezett: Muszka Sándor, Hargita Népe

· Oktatási és Kulturális Minisztérium - Gion Nándor prózaírói ösztöndíj (2009)

· A Magyar Tudományos Akadémia Domus ösztöndíjas doktori hallgatója (2008)
· Communitas Alkotói Ösztöndíj (2008)
· Erdélyi Magyar Írók Ligája – Avantgarderobe díj (2007)
· Erasmus Program doktori ösztöndíj, Firenze, Olaszország (2007)
· A Magyar Jezsuita Rendtartomány által vezetett Faludi Akadémia többszöri ösztöndíjasa (2004–2007)
· A Magyar Tudományos Akadémia többszöri Domus ösztöndíjas doktori hallgatója(2004–2007)
· A Nagyváradi Ady Társaság prózapályázatának első helyezettje (2004)

ERDÉLYI VILLONOK

Erdélyi Villonok

A fenti címben a pokoljáró poéta neve helyén a villan szó is állhatna. Zalán Tibor 2004-ben így jellemezte a fiatal erdélyi lírikusok egyikét, Király Zoltánt: „…vágánsköltő, huszonegyedik századi villan, cluj-vári csavargó, se utód, se előbb…” Ezúttal három másik szerzőről lesz szó. A költészet napja kolozsvári forgatagában valamennyiükkel személyesen is találkozhattam (két szakmai eszmecsere, előadóestek, ünneplések, köszöntések az irodalom egyik ottani bohém törzshelyén, a Café Bulgakovban – szalonna- és hagymalakomával, pálinka-áldomással).

Felnyomták szentnek

a címe az 1974-es születésű Murányi Sándor Olivér novelláskötetének (Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy – a másik két mű szintén innen való, vagyis az Előretolt Helyőrség Könyvek számát gyarapítja. Sorozat- és kötetszerkesztő: Orbán János Dénes). Ebben „híres szentünk”-ként említtetik François Villon: a második ciklus (Pinufiusz apát pornóprédikátzióiból) emlékezik meg róla (is). Murányi, aki a teológiától a bölcsészeten át a két danos harcművészetig sok minden kipróbált, ügyes kézzel és fürge szellemmel hozta létre az aktuálissá és lokálissá tett, fiktív profán szentbeszéd felszólító módú ironikus dikcióját. Ehhez a részhez kapcsolódik a Lógalék: Pinufiusz apát hagyatékából két írása: kulcsnovellák az erdélyi fiatal írók nyájáról. Körükben nem ritkaság, hogy (akárcsak Harcsapajsz és Herkules nevezetű szereplőink) „A korcsoma felé vették útjukat, mely a Bul-ga-kov nevet viselte (ősi szikulusz kifejezés, magyarul annyit jelent: »Jobb, mint otthon«)”. Az apát-krokiknál – legyenek bármily vitriolosan kritikus és önkritikus jellegűek – valósabb irodalmi értéket képviselnek az első fejezet, a Halálka miniatürizált, lirizált elbeszélései. Épp a címadó is, meg főképp A kőgyűjtő, a Pisztrángrebbenés és a Tavasszal a farkas megrázza magát. A nyelvi regiszterek keverése ezekben sem mindig tökéletes, de tömörítő, a sorok között olvastató építettségük eredeti karakterű novelladrámákat eredményez. Murányi a konkrétumot és az elvontságot egyszerre viszi a szövegbe, s ez a képesség – a stilisztikai érettségnek köszönhetően – jó elbeszélőt, nagyepikai távlatokat is ígér.

Mi nem lóg ha áll

címen az 1980-as Muszka Sándor egy paksaméta vers két ciklusát fűzte a Muscariculum című önéletrajzi elbeszéléshez. Muszka jelenleg az erdélyi fiatal irodalom legkeresettebb komikus előadóművésze, rögtönző humorista-literátor, a stand up comedy egyik virtuóza. Szociális kritikai érzékenységét nem túlzás Hofi Gézáéhoz, poentírozó következetességét Sándor Györgyéhez, hanghordozását és vicceit az élőszóban remeklő parodistákéhoz hasonlítani (bár persze több a különbözés, mint a rokonulás, s artikulációt, mesterfogásokat lehet még tanulni). A küllemre Tersánszky Józsi Jenő langaléta termetével, szögletességével bíró Muszka a vezetéknevére rájátszó curriculum vitae lapjain nem kódorog távol a kakukmarcis élménybeszámolótól. Fordulatos élményanyag, primer vehemencia halmozódik a sodró, tabudöntögető, rétegnyelvi szövegben, amely azonban az írástechnikailag nehezebb helyeket káromkodásokkal, nyers szavakkal, ismétlésekkel üti el, ugorja át. A versek poétikailag elég kezdetlegesek, dal- és sanzonszerűségük dúdolásra, éneklésre teremtette mindet (szerzőjüknek saját együttese volt). Némi adys, józsefattilás beütés is színezheti őket: „Jön a vonat s a hegyek mögül / A reggel próbálja szárnyát / Tócsákba gyűl az égi kék / S egy varjú megunva álmát // Károgni kezd majd felszáll köröz / S a várón hogy senki éppen / Én láthatom csak mi eltörött / Minden egészben” (Minden egészben). A sok vagány, gonoszkodó geg, a beatről lekésett magányos dalnok villoniádáinak dinamizmusa nyilván jól érvényesül fiatal közönség előtt, de bátran kölcsön merném venni a kötelet a francia vagabundtól: nyakamat rá, hogy Muszka nem poétaként írja be nevét az irodalomba.

A pap leánya, birtokostul

– Bálint Tamás (1985) gyűjtötte össze e címen verseit. Ő éppenséggel iskolázott lírikus, rímről, ritmusról nem szívesen mond le. Egyik egyéni fogása, hogy a villoni ballada tájékáról átemeli a nyolcsoros strófát, s egy sorral megrövidítve olyan struktúrát farag belőle, amely nem veszíti el ugyan a rímteljességet, viszont szembeszökő kurtítottságával mégis diszharmóniát vált ki az olvasóból. Valami veszteségre utal. A versek egy része új tartalmak nélküli formajáték, ifjonti panasz az ellentmondásos életről: „Jól éltem eddig, és jól ment sorom, / de nincsenek már nyugodt éjjelek, / éberen magam őrzeni fogom, / és végül reggel nélkül ébredek. / Holott mindent megtettem értetek, / ha elalszom is nyögve riadok, / s szerencsém is tán végleg itthagyott” (A hajdan volt vígságról). Az egymásra mézként, viaszként olvadó versek takarékosan csepegtetik a személyességet, a versbeli én visszahúzódik a gondosan alakított forma mögé, s mintha onnan vizslatná, szavaival miféle hatást tesz. Egyhúrú, de nem egyhangú költészet. A villonizáláson kívül más áthallásokra is fogékony, hiszen Bálint is erdélyi Villon-siheder, s ha például A kedv csütörtöke kis tömbjét írja, Dsida Jenő Nagycsütörtök című remeke visszhangzik: „A húsvéti szünetre tartottam éppen haza, / és az éjjelt a segesvári konténerállomáson / voltam kénytelen tölteni, a síneket a tavalyi / árvíz miatt javították. Csatlakozás így nem, / de nagycsütörtök véletlenül akadt. Elsápadva / ennek tudatában, kövér cseppekben izzadtam, / sasoltam a fák ágaira felmasírozó rovarokat, / miközben az agyamra is kis hangyák indultak. / Vajon nagyobb hévvel kerekednének fel, / ha tudnák, a nyír törzse nem a mésztől fehér?

Tarján Tamás

E)RO(TO)MÁNIA RULEZ!

E)ro(to)mánia Rulez!

Egy téli napon történt, valamikor az ünnepek környékén: a Mester szólásra emelkedett. Ez máshol, más idõben óriási szenzációnak számított volna, és évszázadokig zarándokok lendítették volna fel a helyszín turistaforgalmát, de nem így történt a Városban. A Városban ugyanis nagyon sok mester élt, és megvolt az a kellemetlen szokásuk, hogy feszt szólásra emelkedtek. A nép lassan hozzászokott, mert a nép az olyan. Így aztán a Városban a mesterek tanításainak köszönhetõen teljes harmónia uralkodott. Mindenki boldog, erkölcsileg kifogásolhatatlan, a nemzetikeresztényszocreálkonzervatív-liberopolgári elveknek teljes mértékben megfelelõ életet élt. Úgy is nevezhették volna a várost, hogy Új Atlantisz (akár), de õk szerényen csak Fõvárosként emlegették. A mi Mesterünk nemcsak úgy amúgy passzióból emelkedett vala szólásra. Hanem mert felháborodott. Felháborodásának pediglen a Sátán legújabb trükkös ténykedése szolgáltatta az alapot… Az irodalmi estnek álcázott ördögi csapda talán még be is jött volna neki, ha Mesterünk nem szúrja ki, hogy bizony kilóg az a bizonyos lóláb. A Mesternek akkor kezdett gyanús lenni a dolog, amikor az ártatlan könyvbemutatónak álcázott ördögi mûsorban elhangzottak a p-, f- és b-betûs szavak. A Fõváros lakói ugyanis nem szerettek másként tekinteni a p-re és f-re, mint szükséges eszközökre a Nemzet gyarapításának szolgálatában (bár gyanítható, hogy azért némelyiket néha másra is használták). Namármost: ha netalántán a kicsi f a kicsi p-be került az elkerülhetetlenül b, de ez mindenkinek a magánügye. Egyébként is gusztustalan dolog az egész, kár is beszélni róla, térjünk vissza inkább a Sátánra.A Sátán bizony melléfogott. Már az a tény is gyanús volt, hogy elég szedett-vedett akciócsoportot küldött: csupa alkoholista, ifjú semmirekellõ. És az is nagyon gyenge próbálkozás volt, hogy a nézõk soraiba, a jóravaló városlakók mellé, becsempészte saját embereit, akik, míg napközben szakembereknek, üzletembereknek, közéleti személyiségeknek, oktatóknak vagy kutatóknak álcázzák magukat, valójában mind a gonosz követei. Még a líder szerepkör betöltésére sem futotta jobbra a tudvalevõleg nagyreményû, ámde még gyerek Búbocskánál, akit egyrészt a személyiségével éles ellentétben álló fehér öltönye, másrészt retorikája ítélt könyörtelen bukásra. A baj ott lehetett, hogy Búbocskán nagyon érzõdött a szomszédos ország miniszterelnökeinek a hatása (Lucifer mellett csakis õket tekintette mestereinek, hiába is jöttek neki tanárai olyan nevekkel, hogy Borges, Villon, Faludy vagy hasonlók), és ezt a tényt a mi Mesterünk azonnal kiszúrta. Búbocskára túl nagy hatással voltak ezek a miniszterelnökök, olyannyira, hogy még nevet is kölcsönzött magának egyiküktõl, egy másiktól pedig hosszas és fáradságos tanulási folyamat árán szókincset, mely a trágárságokat sem nélkülözte. Egyébként is nagyon szerette a rokon népet.Szóval Búbocska megbukott, és vele együtt a díszes ördögi társaság is, midõn a Mester szólásra emelkedett, és a Fõvárosi Újság hasábjain (az írás, néhány másik fõvárosi szerzõ mestermûvével együtt, méltán pályázhat arra, hogy majdan az Új Biblia alapjait képezze) leleplezte az ördögi öszszeesküvést. Azóta sincsen könyvbemutató a Fõvárosban (esetleg a Palota dísztermében mutatják be néha helyi szerzõk erkölcsileg kifogásolhatatlan, szigorúan a népnevelés szellemében megírt mûveit, két szoboravatás között). És így újra teljes a harmónia a Fõvárosban. Csak néhány száz részeg verekedik csendben valamelyik éjszakai kultúrközpontban. Tanulság(ok):Kedves szülõk és tanárok! Ne engedjétek a gyerekeiteket, diákjaitokat könyvbemutatóra! Óvjátok õket a Gonosz mesterkedéseitõl, ne hagyjátok, hogy elültesse erkölcstelen szamárságait okos kis kobakjukba, kiszorítva onnan a Tudást. És arra is gondoljatok, hogy mennyi idejüket elveheti egy ilyen bemutató a hasznosabb dolgoktól (tévénézés, buli, kocsma, magasröptû eszmecsere a parkban és ilyenek).Elvtársak! „Hagyjuk a szexualitást a hanyatló Nyugat ópiumának!”Vagy az a bajom, hogy még túl fiatal vagyok és szélsõségesen liberális? Akkor nem marad más hátra, minthogy felsóhajtsak, Orbán János Dénes szavaival: „Bárcsak az erdélyi fiatalságot meg lehetne rontani az irodalom által!

Simon Károly, Polgári Élet

NA MEG A BEMUTATÓ!

Na meg a bemutató!

Három szerző, Bálint Tamás, Murányi Sándor Olivér és Muszka Sándor új kötetét mutatta be három rangos irodalmár, Orbán János Dénes, Nagy Koppány Zsolt és Sántha Attila, mindannyian a transzközépnek becézett erdélyi irodalmi hullám képviselői. Bálint Tamás első verskötetét, Murányi Sándor Olivér második, ezúttal prózakötetét, valamint Muszka Sándor szintén második, versekkel elegyített prózakötetét Sántha Attila kérdésekkel, OJD csípős-humoros kommentárral, NKZS pedig tréfás-ironikus versekkel (limerick) körítve ajánlotta az olvasóknak a Gondűző étteremben.
Bálint Tamás és MSO esetében vidáman működött a kérdve- kifejtő bemutató, Muszka Sándor még harsányabb kacagásra bírta a jelenlevőket rögtönzött székelykabaré-jelenetével. Egyszóval harsogott a derű, villogtak a szólelemények, sziporkáztak – főleg a nemi élet rejtelmeiből vett – telitalálatok, pirosodtak tapsoló tenyerek, a szerzők felé forduló arcok is néha. Végül OJD szellemes Petőfi és Arany, illetve Tamási és Karinthy-stílusparódiák alapján mutatta be klasszikusaink (ál) vélekedését a homoszexualitásról. Alulírott sem tudtam visszafogni szelíd röhögésem, csupán később szomorodtam el. Alábbiak miatt:
1. A transzközép irányzattal polgárjogot nyert itt-honi magyar irodalmunkban a szexualitás összes devianciájával együtt, de ugyanezzel polgárjogot nyert a közönségesség, a nyelvi durvaság és legtöbb érték lerángatása övön aluli szintre.
2. Anyaországunkban a miniszterelnök hozta divatba a trágárságot, édes Erdélyünkben az újabb irodalom kiegészíti ezt rögeszmés erotomániával; baj, ha nem kérek belőle?
3. Megakönyvbemutató? Na meg a könyvbemutatókon az én időmben nem ittak versenyt az írók a nagyérdeművel szemtől szemben… El kell viszont ismernem, hogy a transzközéppel ebben az egyben lelki rokonságot érzek: én is vedelem pl. a sört, de lehetőleg illő helyen és illendő alkalomból.
4. Sok vihart megélt újságíró barátom mondta: soha le ne írj senkiről és semmiről olyan szöveget, amit szégyellnél fölolvasni édesanyád előtt! Édes anyanyelvünk, múljon el tőled a trágárkodás keserű divatja…
5. Ezek az írók sztárok, tehát példaképek jó néhány irodalomkedvelő, olvasmányélmények alapján önmagára találó tinédzser számára; én pedig nem szívesen engedném el a diákokat ilyen hangvételű könyvbemutatóra. Vagy az a bajom, hogy megöregedtem és szélsőségesen konzervatív lettem? Akkor az öreg Igali szavaival: grácia fejemnek!

Fábián Lajos, Polgári Élet

NINCS KEGYELEM, NINCS KATARZIS

Nincs kegyelem, nincs katarzis

(Murányi Sándor Olivér: Felnyomták szentnek
Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár 2007)

Annyi okosat mondogatott Goethe titkárának, Eckermannak, hogy Murányi Sándor Olivér újabb kötetéhez is jut belőle egy idézet. A német szellemóriás olyasmit mondott, hogy az igazi költészet az alkalmi költészet. Először udvari poétákra gondoltam, később koppant le, hogy a különös eseményhez kapcsolódó, ihlet szülte szövegre érthette szentenciáját Goethe.
MSO kötetének gerincét szűkebb régiónkban közismert szereplőket bemutató groteszk parabolák, illetve alkalomhoz kapcsolódó, ironikusan profanizáló, posztmodernül vulgarizáló példabeszédek alkotják. Szerzőnk stílusa a kopárságig szikár, lényegre törő, amint az illik a harcművészhez, MSO alteregójához. Paraboláinak legfőbb mondanivalója a méltósággal vállalt, illetve elfogadott, legtöbbször tragikus végzet: a hőst majdnem megeszi a „memme”, elviszi a halálvonat végállomásra, megjelenik neki Csaba királyfi, stb. És elmarad a katarzis az olyan konzervatív olvasóban, mint jómagam, aki lelki épülésre szokott olvasni bölcs sztorikat. Üres és teli című harcesszé-kötete után a szerző immár az Előretolt Helyőrség Szépirodalom Páholyába is berúgta poszt-teológiai üzenetét: légy kemény és viharálló, ne várj arra, hogy majd megsegít a nemi ösztön, vagy annak csitulása után Isten…

Fábián Lajos, Polgári Élet

CSAK AZ NEM ELÉG

Csak Az nem elég

Nem tudok arról, hogy az Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy kiszállt volna valaha is Székelyudvarhelyre olyan szép számban, mint ahogy tette 2007 végén a Gondűző Étterem és Szálloda pincéjében szervezett hármas könyvbemutató alkalmán. Meg kellett volna erről a jelenlétről kérdezni Balázs Imre József irodalomkritikust, aki maga is részt vett az esten, illetve arról is, hogy mondjuk hét-nyolc évvel ezelőtt milyen témákban verseltek a Helyőrség ifjai. Ki tudja...?! Nincs veszve az olvasás, sem a könyvek, gondol­hat­tam volna az Előretolt Hely­őrség-könyvek bemutatá­sának estéjén, mert ugyanis az ünnep helyszíne, azaz a Gond­űző pincéje tele volt em­berrel. Mégis inkább arra gondoltam, lám-lám a könnyű irodalom, na meg ez a válogatott férfigárda csudamód vonzza a népet. Érdekes, mert ez a bi­zonyos költő-író generáció és leg­inkább műveik igencsak meg­osztják a közönséget. A haverok őrjöngve üdvözlik, a lányok nyála gyűlik, a pasik zöme rühelli, az idősb, de magukat haladó szelleműnek valló irodalmárok meghallgatják, illetve még kacarásznak is a meredek szövegeken. Az Erdélyi Magyar Írók Ligá­ja (E-MIL), az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA) és az ERGO-Erdélyi Gondolat Egye­sület szervezte könyvbemutatón Lőrincz György író, az EMIA elnöke üdvözölte a kö­zönséget, ezután pedig rög­tön színre lépett a debütáns, Bá­lint Tamás (Irodalmi Jelen – Mé­hes György-debütdíj). A pap leá­nya, birtokostul (Erdélyi Hí­r­adó Kiadó, Előretolt Helyőr­ség-könyvek) című kötetére vo­natkozóan megtudtuk, sok mindenki támogatta anyagilag az írást, díj, alapítvány, mie­gy­más, a fiú pedig közgazdaságtant hallgat Kolozsvárt. Elő­ször voltak a kérdések, illetve egy közgázízű életrajzocska Or­bán János Dénes, az E-MIL el­nökének előadásában. Sán­tha Attila költő is hozzászólt, hogy például mély em­beri aggódások jellemzik Bá­lint Tamás líráját. Bálint Tamás vi­szont láthatóan zavar­ban volt a nyilvánosság előtt, pe­dig a legjobb kötetet tudhatta ma­gáénak. Nagyon jó érzék­kel, vagy tudással – mindegy – uralja a magyar nyelvet. A fel­olvasások után limerikekkel Nagy Koppány Zsolt tette fel az i-re a pontot, és általában nagy tetszést aratott velük. Jók is voltak. (OJD-életrajzocska fráteresen). Murányi Sándor Olivér Bálint Ta­mással ellentétben nem mai har­cos, a nyilvános szereplés nem zavarta, el is ragadtatta ma­gát a végén, oly jó volt fel­olvasni a művet. A Fel­nyomták szentnek című novelláskötet (Er­­délyi Híradó Kiadó, Elő­re­tolt Helyőrség-könyvek, E-MIL A­vantgarderobe-díj) már rég meg kellett volna jelenjen. Há­rom részre, vagyis inkább ket­tő­re oszlik a könyv, első a Ha­lálka, második a Pinufiusz apát por­nóprédikátzióiból, va­la­mint két novellát találunk még a Lógalékban (Pinufiusz apát ha­gyatékából). Egyébként en­nél a műnél is keresték az est há­zigazdái, hogy kik voltak a mes­terek, például Bálint Ta­más Villonra és Faludyra es­kü­dött, Murányinál már Coelhót és Borgest emlegették. Kétség sem fér hozzá, a kötet első része lírai, enyhén misztikus, míg a második sokkal szára­zabb, afféle fiktív urbán legen­dák. Látszik, hogy egymástól jól elkülöníthető időben írták ő­ket. A második rész címei na­gyon ismerősen csengenek, olyan jozefátosak. Mindenkép­pen a pornográfiának a vallásos témával való keveredése iz­galmas út, de visszás a jól is­mert lígafiguráknak, kocsmának való emlékállítás. Ide­tar­to­zik az is, hogy a harmadik, Muszka Sándor Mi nem lóg ha áll című kötetével ellentétben Mu­rányi szövege sokkal pre­cízebb, kimunkáltabb. Sánt­ha Attila ismét aggódást vélt fölfedezni az írásokban, meg nagyon erős férfiszem­szö­get (erre Murányi: „Ne ha­ra­gudj, ha nem tudok lányként írni!”). A Pinufiusz apát hagya­tékában található írások azoknak jelentenek igazán szó­rakozást, akik ismerik a sze­replőket, Endrét, Andriskát, Johnnyt, vagy ép­pen Francoist. Aki nem ismeri ezeket a miti­kus alakokat, an­nak szebb jövőt. Nagy volt a röhögés a kézdivásárhelyi Muszka Sán­dor elő­a­dásán. Apropó, előtte OJD-fé­le é­letrajz. Az ab­szurd, székely humor bejön az embereknek, főleg akkor, ha nem erőltetett, ha spon­tán, sza­bad satöbbi. És ez i­lyen volt, még akkor is, ha ez a szé­kely(kedély)esdi már lerágott csont. Nagyobb sikere volt, mint a vulgaritásoknak. A Mi nem lóg ha áll (Erdélyi Hí­r­adó Kia­dó, Előretolt Hely­őr­ség-köny­vek, Irodalmi Jelen – köl­tészeti díj) próza és vers egyben, illetve két részben. Mus­ca­riculum – igen találóan ez az első rész címe, nagyon egysze­rű szöveggel, egy adag infanti­lizmussal olyan bada-dadásan (vagy Tudósok?) győz meg ar­ról, hogy bár egyszer beleol­vass. A Muscariculum olyan han­gú, mint az Ady-verset sza­való Latinovits. Mély, közönnyel teli, megfáradt, párás. A versnél is ugyanez érezhető, nincsenek nagy amplitudók, és épp ettől jó, és nagyon új. A szövegek vulgaritásáról: e­zen a ponton sok mindent meg­tudunk a szerzőről, röhö­günk rajta, magunkon és me­­-g­int magunkon. Ha van a szö­vegben vulgáris kifejezés, akkor a szöveg legalább le­gyen olyan, mint Apollinaire Ti­zen­egyezer vesszője, vagy Sade budoárja. Csak Az nem elég (bár lehet, ezt a Helyőrség meg­cáfolja). A találka tanulsága: mindenki többé-kevésbé élvezte. Az­tán meg érdemes itt népszerű szerzőkkel könyvbemutatót szervezni, lám, hálás a közönség.

Barabás Blanka, Udvarhelyi Híradó

KIADÓI GERILLAMARKETING

Kiadói gerillamarketing
Mivel lehet eladni egy könyvbemutatót?
[17.12.2007]

Az Erdélyi Híradó Könyvkiadó zenés showműsorral próbálkozott, a legújabb Előretolt Helyőrség-kötetek mellé Murányi Tóni és zenekara muzsikált. A Bulgakov kávéház irodalmi szalonjában az összes ülőhely elkelt, a közönség pedig díjazta a házigazda Orbán János Dénes esküvői frakkját és a szerzőkről írt humoros életrajzait.
Murányi Tóni és zenekara, jobboldalt Orbán János Dénes frakkban
Bálint Tamás költő és közgazdász A pap leánya, birtokostul című kötetével indítottak, amely a szerző bevallása szerint többek között azt firtatja, hogyan lehet meggazdagodni. Végül a honoráriumban, azaz az E-MIL 1000 eurós debütdíjában is sikerült kiegyezni. Murányi Sándor Olivér Felnyomták szentnek című prózakötetének bemutatója pörgősnek és humorosnak ígérkezett. A harmadik pornó-prédikációnál (a szerző által kitalált, vadonatúj műfaj) azonban néhányan lassan úgy éreztük, egy Murányi Olivér one-man-show-ra csöppentünk,
Murányi Olivér, szerzetes, irodalmár, karatés, néptáncos, és még mi is?
ami soha nem ér véget – és ez a benyomás csak erősödött, amikor a szerző karate- és néptánctudásából is ízelítőt kaptunk. Az első sorokban viszont töretlen volt a jó hangulat, annak ellenére, hogy a rendezvény harmadik órájába is jócskán beleeveztünk. Töredelmesen bevallom, nem volt türelmem kivárni, hogy Muszka Sándor Mi nem lóg ha áll című vers- és prózakötete sorra kerüljön, úgyhogy soha nem fogom megtudni, mi hangzott el a félig önéletrajzi ihletésű, félig fiktív novellákról, illetve az azt követő versekről. Pedig érdekelt volna.

Fülöp Noémi, Balázsi-Pál Előd, Transindex

KÖNYVBEMUTATÓ MARATON

2007 végi könyvbemutató maraton a Bulgakovban

Hármas könyvbemutatóra került sor csütörtök este a Bulgakov kávéházban. Muszka Sándor, Murányi Sándor Olivér és Bálint Tamás kötetei kerültek terítékre az év utolsó irodalmi összejövetelén. Az estet Murányi Tóni és zenekara dallamos produkciói tették hangulatossá. Az Erdélyi Híradó évzáró irodalmi estjei, könyvbemutatói mindig tartogatnak kellemes meglepetéseket az érdeklődők számára, ez most is hasonló képpen történt. Orbán János Dénes az est „inkvizitora” és házigazdája humoros hangulatú „moderáló szövegekkel” mutatta be a szerzők életét, költői, írói pályafutását.Az első szereplő Bálint Tamás első kötetes szerző volt. Bálint Tamás művei nem ismeretlenek az irodalom kedvelők számára, számos írásával találkozhattunk a Helikon, Irodalmi Jelen hasábjain. Jelenleg a BBTE közgazdaság szakán végzi tanulmányait.A pap leánya, birtokostul kötet sajátos jellemzője a líraiság. A három ciklust magába tömörítő kötet igencsak élvezetes olvasmány élmény, mint ahogy erről az elhangzott versszemelvényeknek sikerült meggyőzniük az egybegyűlt közönséget.„ Elképzeltzem ezt a néhány sor egy kötetben, melyet barna csomagoló papírba csavarva cipelek ki a nyomdából az autóig, és életemben először érzem, hogy súlya van annak, amit írok.” – olvashatjuk a kötet hátulján lévő fülszövegből.Bálint Tamás A pap leánya birtokostul című kötete az idei év Debütt díját nyerte meg.Az est második „ áldozata” is hozott magával néhány meglepetést. Murányi Sándor Olivér Felnyomták a szentnek című novellás kötete érdekes stílusú írásokból áll össze, az eredeti humorral megfűszerezett novellák ezek. Megtudhatjuk, hogy milyen a pehelysúlyú zseni, milyen egy igazi költő, vagy éppen egy férfiú. Murányi Sándor Olivér izgalmas életútat járt be, amíg elért az irodalom világához, tudtuk meg a Orbán János Dénes felveztő szövegéből. A gyulafehérvári teológia padjaitól a két dános harcművészig, a bölcsésztan hallgatótól a költőig és családapáig valóban sok minden történhet egy emberrel. A szerző a könyv ismertetése mellet a karaté világából is adott ízelítőt az érdeklődőknek. A rövid harcművészeti produkció után egy kalotaszegi legényest is eltáncolt.Muszka Sándor Mi nem lóg ha áll kötete zárta a könyvbemutató maratont.A szerző nem ismeretlen az irodalombarátok számára, hiszen Ennyi ha történt című verses kötete kivívta magának a sikert. Első kötetéről kilenc darab pozitív kritika szól, s a felolvasott második kötet részletei azt bizonyítják, hogy erről is fog szólni jó néhány pozitív vélekedés. A kötet érdekessége, hogy félig lírai darabokból, félig novellákból áll.A szerző elmondása szerint az egyszerű és szép dolgokat szereti. Versei valóban az egyszerűről és szépről szólnak sajátos, erdeti stílusban. Novellái fiktív, de néhol valóságos, élerajzi ihletésű témákat dolgoznak fel, humoros, olvasmányos történetek.Az est hangulatát „megpendítő” Murányi Tóni és zenekara mint az ünnepelt szerzőknek,mint a közönségnek kiválló hangulatot szolgálattak. Elmondhatjuk hogy tartalmas év végi estnek lehettünk résztvevői.

Molnár Melinda , Erdély.Ma

SZENTSÉG ÉS NEMISÉG

Farkas Wellmann Éva

Szentség és nemiség, sajátos alakváltozatokkal

Murányi Sándor Olivér: Felnyomták szentnek. Erdélyi Híradó Kiadó, Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár 2007



Ritka esetekben találkozni kortárs debütköteteknél ennyi tudatossággal, bátorsággal és izgalommal, mint jelen könyv olvasásakor. Murányi Sándor Olivérnek nagy eséllyel sikerült meglepnie elszórt szövegeinek korábbi olvasóit is. Mindezt tette úgy, hogy a fent említett tulajdonságok minden mesterkéltség nélkül szövik az írások egymásutánját az utóbbi évek egyik legeredetibb, legsajátosabb hangú szövegegyüttesévé.
Karakteres, jól megkonstruált történetek ezek, amelyeknek olvasása során igen jelentős részben kiegészül az olvasói élmény a saját alkotómunka örömével. A szövegek minden információt tartalmaznak, de sosem terjengősek, mondatai nagyon rendezettek, letisztultak.
Életszerűek a témái, de még inkább ezt lehet érezni azok sajátos feldolgozási módjával kapcsolatban. A felületes olvasó számára meghökkentő lehet ahogyan Szent Ferenc vagy Antal otthonosan mozog ugyanazon könyv történeteiben, mint a remeteséget a maga módján értelmező férfi, a kisvárosi önjelölt zseni, a bűnöző vagy éppen a visszatérő Jézus . A karakterek úgy fiktívek, hogy megalkotásuknak ára nem a valószerűtlenség. Murányi igen pontosan ismeri "hőseit", sőt szerkezeti tökéletességre is törekszik. Nem tesz funkció nélküli kitérőket, vagy ha mégis úgy tűnik, utólag minden bizonnyal a játék részévé teszi az olvasó becsapatásának történetét is. Ez a valóságjelleg teszi, hogy még vonzáskörébe sem kerül Murányi a különben igen hívogató, nem egy alkotót rászedő közhely-kényszernek. Amikor a legyezőhorgászról ír, ott pontosan érezzük: szinte a szövegnek is feltehetők e különleges szenvedéllyel kapcsolatos kérdéseink, a falusi mozivetítésnek pedig minden apró részletét magunk elé képzelhetjük.
Murányinál a vallásosság, de még inkább az egyénileg átértelmezett szentség vegyül a szexualitással (és szükségszerűen annak vallásos alakváltozatával, a paráznasággal). A szerzőt ért legtöbb vád éppen ennek a kettőségnek a termékeny művészi megképződésétől tekint el. Egyfelől a könyv túlzott férfiassága, másfelől túlhajszolt szexualitása miatt szokás hibáztatni Murányi Sándor Olivért. A két – egymásból eredeztetett – vádpontot azonban szintén két, a szöveg jellegéből kikövetkeztethető ellenérvvel vélem megtámadhatónak. Mindenekelőtt az, aki a kötetről mint egységről nyilatkozik általános érvénnyel, az minden valószínűség szerint nem olvasta a könyvet. Ha olvasta volna, minden bizonnyal emlékezne arra a fejezetválasztó lapra, amely két, egymástól tematikailag független, nagyobb részre tagolja a történeteket. Ilyenformán a vádpontok is elsősorban a második fejezetre, a "pornóprédikátziókra" lehetnének vonatkoztathatóak. Másfelől ezek a szövegek – már műfajmegnevezésükből adódóan is – olyan mértékben vegyülnek a vallásossággal, hogy bizonyos pontjain az olvasásnak természetszerűleg tevődik fel a kérdés: vajon a szexualitás részletezéséért, avagy a szent tartalom grotszk megvilágításba helyezéséért íródtak meg ezek a pornóprédikációk? Különös, ám mégis természetszerű vegyüléke ez a nemiségnek és az emelkedettségnek – csupán a hátborzongatóan elfogulatlan életszerűség okán. A legyezőhorgász című szövegben található az az egyetlen mondat, amely fölöslegesnek tűnt ebben a könyvben. A legyezőhorgásznak feltett kérdésre, hogy miért horgászik, érkezik a válasz – nem kevés költőiséggel –, hogy: "– Te miért alszol, és egyáltalán: miért lélegzel?" Aztán szerzőnk magyarázkodni kezd: "Így mondta el az öreg lord, hogy életét jelenti a horgászat." A műfajjal természetesen megmagyarázható ez a minimális redundancia, azonban olvasott szövegben bizonyos mértékben a befogadói képességeket alábecsülőnek mutatkozik. Murányi Sándor a könyv egyik bemutatóján azzal "védte meg" – amúgy igen szellemesen – novelláinak túlzottan maszkulin hangnemét, hogy ő nem nő, ezért bocsássanak meg, ha nem tud úgy írni, ahogy ezt egy nő tenné. Írásait olvasva ebben nagy mértékben igazat is lehet adni neki. Egyetlen részlet nem stimmel: ha már a nemek harca beleszövődik történetünkbe, hozzáfűzném: kijelentésének megfelelően valóban nem tud úgy írni, mint egy nő. Értem ez alatt, hogy amit a nő szemszögéből igyekszik láttatni, kevésbé tűnik hitelesnek, sikerültnek, mint a saját, pontos, akár túlontúl is férfiasnak vélhető állításai.
Az első rész egyik reprezentatív darabjában, a Pér ugrik rohanó patakban címűben, a horgászatot mint ősi ösztönt értelmezi át: a rohanó patak partján hangzik el a halálhír és a születés híre. Murányi ironikusan fordul saját kijelentéseihez is, és a horgászat újból meg újból megismétlődő rítusa az emberi becsvágy és lemondás szerkezetében hasonló típusú gesztusával kerül megérdemelt közösségbe. A folytonosság csodásan megmásíthatatlan jellegének tökéletes képe a befejezés: "mert tudja, nincs két egyforma pér, de mindegyik nagyon gyorsan tud menekülni, az Alkalom pedig vissza nem tér."
A medvepásztor történéseinek részletei egyenként is elbeszélés-témák lehetnének: az Erdélyben pénzért vadászó német kocaturista esete, az először hajtani induló fiú, majd a fizikailag tönkretett külsejű, majd lelkileg megalázott nyomorult ember vívódása, az elcsúfított társát elfogadni nem tudó lány döntése... A groteszk és az ironikus határán egyensúlyoz a gesztus, amellyel a Vadászok Országos Szövetségének Elnöki Tanácsa kárpótlásul a balesetért egy medve ingyen kilövését engedélyezi a baleset után a szerencsétlen fiatalembernek. A fennkölt, a tragikus és a meg-nem-éltségből fakadó megfoghatatlanság együttesét idézi meg az olvasóban a mozdulat, mellyel a levelet megsemmisíti az írás hőse. És a végtelenül pontos, lelkiismeretes elvarrása a szálaknak: "Megértette, hogy senki és semmi nem hibás, s mindennek, ami él – a saját életének is – egyetlen célja van: a lehető legvégső időig megmaradni és megújulni. – Túlélted. Mit akarsz még? – suttogta magának gépiesen. – Aki túlél valamit, az megnyerte a saját perét, nincs joga és oka vádaskodni..." Azzal, hogy ez a kijelentés a zárórész környékén ilyenfajta távlatát nyitja a továbbgondolásnak, úgy tűnik, Murányinak valami sokkal több sikerült annál, mintha oldalakon keresztül taglalja ezen sorok értelmezését. Az egyéni alkotómunka során a megfogalmazott hiteles "történet" sajáttá minősül: a játék terébe invitálja olvasóját, épp csak a szabályok ismertetésével. Majd nagylelkűen megosztja a teremtés örömével járó izgalmat is.
Rendkívül szellemes, élvezettel olvasható darabok a Pinufiusz Apáttól származó pornóprédikációk. Murányi nem fél érthetően, izgalmasan írni, sőt, humort, cinizmust csempészni szövegeibe – s kísérletei az esetek jelentős részében telitalálatok. A csípős megjegyzéseket még érdekfeszítőbbé teszik az esetenként "kívülről" ismerős utalások, s ez abban az esetben is így van, ha a valóságban mégsem tudjuk pontosan azonosítani az analógiákat. Talán amiatt, mert általános érvényű felismerésekkel van dolgunk, melyek jócskán túlmutatnak egy-egy való élethez kapcsolható vonatkozáson. A "megfeleltetős" szövegek sorában egyébként a Jézus és a tizenkét violátor című minden bizonnyal a legfergetegesebb.
Kíméletlen, szarkasztikus, és játékosan nevettető stílusa megkülönböztethetővé teszi kortársai között, azért is, mert ezen túlmenően: témái sosem erőltetettek, a szöveg nem szétírt, és nem olyan értelemben provokatív a szöveg, hogy az olvasó virtuális kezét elengedje. És vigasztalja a szerző erkölcsét féltőket "saját" mondata: "ha túl közel kerülünk a bűnhöz, az egy idő után elhagy bennünket". Örömmel teszem hozzá mindehhez annak, aki nem tudná: Murányi Sándor Olivér jelen kötetével elnyerte a 2007-es év Avantgarderobe-díját.

Irodalmi Jelen, 2008. április