Üres és Teli - Harcesszé , Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány, Székelyudvarhely, 2007Könyvrészlet:
Létezik egyáltalán harcművészet? Milyen alapon sorolhatjuk a harcot a művészetek családjába? Sokan támadják ilyen értelemben a harc különböző formáit, puszta verekedést vagy agresszivitást látnak benne és jogtalannak tartják az irodalom, vagy a zene mellé helyezését. Abban csakugyan nincs művészet, ha erőnket fitogtatjuk. Azonban, ha megnézünk egy idős karate mestert, amint éppen formagyakorlatot végez, azonnal felfedezhetjük ütéseiben és rúgásaiban a mozgásművészetekre jellemző szépséget és büszkeséget. Mi ez a szépség? A természetes belső erők által összehangolt harmónia. És a büszkeség? A testi és lelki erők egységének kisugárzása.
A harcos alkotó is egyben. Évekig tud figyelni egyetlen mozdulatára, például, hogy ne emelkedjen előrehaladása közben a sarka. Mozdulatai tovalibbennek az időben, ezért minden pillanatban késznek kell lennie, hogy újraformálja azokat. Ez sokkal nehezebb az író feladatánál, aki munkája végeztével kezében tarthatja és polcra teheti könyvét.
Hogy mi a különbség a gyilkos és a harcművész között, Sei Shin iaido nagymester világítja meg a legérthetőbben:
Mit tesz a gyilkos, ha kardot adunk a kezébe?
Ölni fog.
És a harcos?
Győzni fog, vagy karddal a kezében elbukik.
És a harcművész?
Elő sem húzza. Neki nincs szüksége kardra a győzelemhez.
Mi motiválja a gyilkost?
Életben maradni minden áron.
A harcost?
Győzni vagy becsülettel meghalni.
A harcművészt?
Az Élet útját járni.
Minden emberben ott lakik a harcos, még abban is, aki nem hiszi ezt el. Harcosból gyilkossá lenni: csak egy pillanat kérdése, főleg a harc hevében. Ezért igazi harcossá válni kizárólag hosszú és kitartó munkával lehet. Az igazi harcos az, aki eléri a harcművész szintjét.
A harc szépségéről nem azért nehéz beszélni, mert morbid vagy bonyolult, hanem mert olyan egyszerű. Így az az ember is végtelenül egyszerű, aki árasztja. A szépség és büszkeség, amely belülről jön, és tisztán megmutatkozik mások lelki szemei előtt – művészet.
Harcos! Ha vereséget szenvedsz, és életben maradtál, térj vissza küzdelmed másnapján az esemény színhelyére! Nézd meg a köveket, amelyek kifogták zuhanó tested, a bokrokat, melyek tanúi voltak legyőzetésednek! Tanulj meg veszíteni, hogy győzhess!
Az üres kézzel való küzdelem útján ez volt a legnehezebb utasítás számomra. Gyerekként azért mentem karatézni, mert öcsém, aki nálam egy hónappal hamarabb kezdte a harcművészet gyakorlását, sikeresen levédte apám rendreutasító pofonját… Később Bruce Lee filmjeit néztük és elképzeltük, hogy iszonyatos pofonokat osztogatunk lábfejünkkel az udvarunkon „uralkodó” nagyobb fiúknak, akik sokszor elvették játékaink. Egy alkalommal elloptuk a nagyapám tetőcserepeit és ugrórúgásokkal törtük szét őket a ház mögötti kertben, apánkat pedig megkértük, hogy fotózza mindezt. Szegény nagyapám, csak a fejét csóválta, amikor a szilvafák alatti kukoricák között rálelt az árulkodó cserépmaradványokra:
– Megértem, hogy kölyökként ezt tettétek, de hogy Apátoknak is ötvenévesen csak ennyi esze legyen, mert hagyja…
Az indulásnál nem számít a motiváció – úgyis átalakul.
A mester fiatal volt és félelmetes. Órákon keresztül gyakoroltatott egyetlen lépést. Utólag mondta el nekem: mindig ezzel fogadja a kezdőket, hogy lemorzsolódjanak a tehetségesek, akik úgy érkeznek, hogy már tudják az ugrórúgásokat, a hátraszaltót és minél hamarabb meg akarnak tanulni verekedni. Mert a karaténak semmi köze a verekedéshez és nem kell hozzá tehetség, elég, ha van négy balkezed és hét ballábad, a többi akarat kérdése.
Amikor a százötven kezdőből már csak tízen maradtunk, akkor jött a következő lépés: a fájdalomküszöb minél messzebbre való eltolása. Lassan eltávolodtak az álmok, nem tanultuk meg sztárként szétpofozni a rossz férfiak tömegét, megmentve ezzel szőke szerelmünket, ehelyett jött a fájdalom. Csak otthon, a fürdőkádban érződtek igazán a gyomorütések és sípcsontrúgások. A kékfoltok és véraláfutások láttán anyám jajveszékelni kezdett, apám újabb pofokat osztott ki és el akart tiltani a karatétól. Tudtam: ha nem megyek vissza másnap, végleg ott hagyom a harcművészetet.
Így adta fel öcsém is. Mert az ember legnagyobb ellensége a saját félelme. Nézz szembe a fájdalommal, és ismerőssé válik számodra az érzés. Nem önkínzásról van itt szó – elfogadni a fájdalmat, annyi mint alkalmazkodni a jelenhez. Nincs harc, amiben csak te ütsz. Nincs harc fájdalom nélkül.
Az első három év egyik tavaszi napján olyan szegycsontrúgást kaptam mesteremtől, hogy elsötétült számomra a világ és csak pár perc múlva tértem magamhoz a mosdóban, ahol társaim hideg vízzel locsolták halántékom. A mester nem rúgott nagyot és nem rúgott kicsit: pontosat rúgott. Nem jött ki értem a mosdóba, csak ennyit szólt, mikor visszaálltam a gyakorlók közé: „– Nehéz az élet!”
A karate ott kezdődik, ahol véget ér a félelem. Amikor nem számít, hogy eltalált egy ütés, mert ismered az érzést és tudsz rá reagálni. Manapság nem érnek hozzád a mesterek, nehogy otthagyd a csapatot, és ne legyen meg a létszám…
Ma tömeg kell, nem minőség.
Azonban, ne feledd: előbb-utóbb eltalál az első ütés, és megtanulsz veszíteni, hogy győzhess.
Meglepődsz majd és félelem fog el.
De menj vissza másnap, kösd fel újra öved és haladj tovább az úton.
A harcos alkotó is egyben. Évekig tud figyelni egyetlen mozdulatára, például, hogy ne emelkedjen előrehaladása közben a sarka. Mozdulatai tovalibbennek az időben, ezért minden pillanatban késznek kell lennie, hogy újraformálja azokat. Ez sokkal nehezebb az író feladatánál, aki munkája végeztével kezében tarthatja és polcra teheti könyvét.
Hogy mi a különbség a gyilkos és a harcművész között, Sei Shin iaido nagymester világítja meg a legérthetőbben:
Mit tesz a gyilkos, ha kardot adunk a kezébe?
Ölni fog.
És a harcos?
Győzni fog, vagy karddal a kezében elbukik.
És a harcművész?
Elő sem húzza. Neki nincs szüksége kardra a győzelemhez.
Mi motiválja a gyilkost?
Életben maradni minden áron.
A harcost?
Győzni vagy becsülettel meghalni.
A harcművészt?
Az Élet útját járni.
Minden emberben ott lakik a harcos, még abban is, aki nem hiszi ezt el. Harcosból gyilkossá lenni: csak egy pillanat kérdése, főleg a harc hevében. Ezért igazi harcossá válni kizárólag hosszú és kitartó munkával lehet. Az igazi harcos az, aki eléri a harcművész szintjét.
A harc szépségéről nem azért nehéz beszélni, mert morbid vagy bonyolult, hanem mert olyan egyszerű. Így az az ember is végtelenül egyszerű, aki árasztja. A szépség és büszkeség, amely belülről jön, és tisztán megmutatkozik mások lelki szemei előtt – művészet.
Harcos! Ha vereséget szenvedsz, és életben maradtál, térj vissza küzdelmed másnapján az esemény színhelyére! Nézd meg a köveket, amelyek kifogták zuhanó tested, a bokrokat, melyek tanúi voltak legyőzetésednek! Tanulj meg veszíteni, hogy győzhess!
Az üres kézzel való küzdelem útján ez volt a legnehezebb utasítás számomra. Gyerekként azért mentem karatézni, mert öcsém, aki nálam egy hónappal hamarabb kezdte a harcművészet gyakorlását, sikeresen levédte apám rendreutasító pofonját… Később Bruce Lee filmjeit néztük és elképzeltük, hogy iszonyatos pofonokat osztogatunk lábfejünkkel az udvarunkon „uralkodó” nagyobb fiúknak, akik sokszor elvették játékaink. Egy alkalommal elloptuk a nagyapám tetőcserepeit és ugrórúgásokkal törtük szét őket a ház mögötti kertben, apánkat pedig megkértük, hogy fotózza mindezt. Szegény nagyapám, csak a fejét csóválta, amikor a szilvafák alatti kukoricák között rálelt az árulkodó cserépmaradványokra:
– Megértem, hogy kölyökként ezt tettétek, de hogy Apátoknak is ötvenévesen csak ennyi esze legyen, mert hagyja…
Az indulásnál nem számít a motiváció – úgyis átalakul.
A mester fiatal volt és félelmetes. Órákon keresztül gyakoroltatott egyetlen lépést. Utólag mondta el nekem: mindig ezzel fogadja a kezdőket, hogy lemorzsolódjanak a tehetségesek, akik úgy érkeznek, hogy már tudják az ugrórúgásokat, a hátraszaltót és minél hamarabb meg akarnak tanulni verekedni. Mert a karaténak semmi köze a verekedéshez és nem kell hozzá tehetség, elég, ha van négy balkezed és hét ballábad, a többi akarat kérdése.
Amikor a százötven kezdőből már csak tízen maradtunk, akkor jött a következő lépés: a fájdalomküszöb minél messzebbre való eltolása. Lassan eltávolodtak az álmok, nem tanultuk meg sztárként szétpofozni a rossz férfiak tömegét, megmentve ezzel szőke szerelmünket, ehelyett jött a fájdalom. Csak otthon, a fürdőkádban érződtek igazán a gyomorütések és sípcsontrúgások. A kékfoltok és véraláfutások láttán anyám jajveszékelni kezdett, apám újabb pofokat osztott ki és el akart tiltani a karatétól. Tudtam: ha nem megyek vissza másnap, végleg ott hagyom a harcművészetet.
Így adta fel öcsém is. Mert az ember legnagyobb ellensége a saját félelme. Nézz szembe a fájdalommal, és ismerőssé válik számodra az érzés. Nem önkínzásról van itt szó – elfogadni a fájdalmat, annyi mint alkalmazkodni a jelenhez. Nincs harc, amiben csak te ütsz. Nincs harc fájdalom nélkül.
Az első három év egyik tavaszi napján olyan szegycsontrúgást kaptam mesteremtől, hogy elsötétült számomra a világ és csak pár perc múlva tértem magamhoz a mosdóban, ahol társaim hideg vízzel locsolták halántékom. A mester nem rúgott nagyot és nem rúgott kicsit: pontosat rúgott. Nem jött ki értem a mosdóba, csak ennyit szólt, mikor visszaálltam a gyakorlók közé: „– Nehéz az élet!”
A karate ott kezdődik, ahol véget ér a félelem. Amikor nem számít, hogy eltalált egy ütés, mert ismered az érzést és tudsz rá reagálni. Manapság nem érnek hozzád a mesterek, nehogy otthagyd a csapatot, és ne legyen meg a létszám…
Ma tömeg kell, nem minőség.
Azonban, ne feledd: előbb-utóbb eltalál az első ütés, és megtanulsz veszíteni, hogy győzhess.
Meglepődsz majd és félelem fog el.
De menj vissza másnap, kösd fel újra öved és haladj tovább az úton.
