KÖNYVUDVARLÁS FEGYVERREL

Geréb Róbert barátunknak köszönhetően Erdély első magyar nyelvű könyvlerakata, a marosvásárhelyi Keleti Könyvudvar megnyitó ünnepségén mutathattuk be köteteink. És, hogy ne mondhassátok, hogy Bálint Tamással csak együtt vagyunk erősek, s buzgancs köztünk a relácia, a lerakatot vezető Trombitás János lánya, Melinda sietett segítségünkre, aki felolvasott munkáinkból, miközben mi arcát nézve arra gondoltunk: ily szép a könyvterjesztés. Tévedés azonban ne essék, a Geréb Robi kedveséről van szó, együtt szerkesztik a lerakat weboldalát: http://www.tkk.ro/ A könyvudvar egyedi kezdeményezés, le a kalappal a tulajdonos előtt, aki a megnyitót megelőzően rengeteg meghívót osztott szét politikusoknak és tanároknak, ennek ellenére huszonöten voltunk (merthogy az "értelmiségiek" többsége már többet számol, mint amennyit olvas). E létszámmal (a vándoregyetemihez hasonlóan) elégedettek lehetünk, hisz, ha arra gondolok, hogy a Mester tizenkét írni-olvasni nem tudó halásszal hódította meg a világot... Lelkes közönségünk az egyetlen fegyvert használta, amivel az emberi faj védekezni tud: röhögött. Novemberben a szegedi egyetemisták előtt újra színre lépünk - ismét szép nővel és szájkosárral: Farkas Wellmann Éva sok díjas költő választ majd el engem Bálint Tamástól, s hárman hintjük az igét a Szegedi Tudományegyetemen. Köszönjük szépen a marosvásárhelyi meghívást! Kitartást, Keleti Könyvudvar!

KÓBOJKODÁS MAROSVÁSÁRHELYEN

Ma, 2008. szeptember 30-án, kedden 17 órától közös könyvbemutatóra hívunk Bálint Tamással Marosvásárhelyre, a Keleti Könyvudvarba (str. Nordului 1391.). Utána sörözés unicummal. Szeretettel várunk!!! Jelszó: Férfias művészettel egy nőies világban. :-)

CSATT ÉS HAGYMASZÁR

Az úgy kezdődött, hogy amikor jöttem haza az írótáborból, lekoppant a szemem a volán előtt, az autó önálló életre kelt, első lámpái közé vett egy útszéli fatörzset, és kurva nagyot csattantam. A frontális ütközés pedig olyan, hogy nincs benne se alagút, se fény, hanem kapsz egy légpárnát a pofádba, s ha talpra állsz, írsz egy négykezes román novellát a zsarukkal, a pisztolyszemű anyósod meg maximumra húzza a Mária Rádiót, hogy meggyőzze magát: jó, hogy megmaradtál.

A csattanás után lenyomtuk Bálint Tamással a vándoregyetemi könyvbemutatót, és... egyetemi tanársegéd lettem Kolozsvárt. Erdély leendő újságíróinak kell tanítanom a publicisztikai és az irodalmi nyelv közti hasonlóságokat és különbségeket. Apám szerint a tanár feladata felkelteni hallgatóiban az ősi kíváncsiságot, amellyel a csecsemő szemléli a hagymaszárat. Magasztos hivatás, de a székely karatecsapatot, a zeteváraljai pisztrángokat és a homoródi lovaglást nem hagyom érte, ergo továbbra is úgy járok le a hegyről Mátyás elveszett városába mint a menses: havi egy alkalommal. No nem olyan véresen, de éppoly sebesen.

Az írás tehetség és mesterség együtt. A tehetséget megalkotni nem lehet: vagy van, vagy nincs. Örülök hát, hogy nem irodalomtudományi tanszékre kerültem, mert irodalomelméleti doktori abszolutóriummal zsebemben mondom: kanonizálni, ex catedra kijelenteni, hogy mi művészet és ki a tehetség olyan, mint kurvát vinni be hittanórára, hogy szemléltesd vele a halálos bűnt.

KATONABAJ

Barbarám, van valami oka, hogy a női százados így viselkedik, mindenki nagyon fél tőle. Nem hiába történik ez, tanulok belőle valamit.

– Ki írta? – nézett körül Csokán százados asszony.
Zordon remegve lépett a század elé. Aznap a vacsoraidőt Csokán szobájában töltötte.
– Egy hét szabadságot kapsz, miután letetted a katonai esküt. És két liter szilvapálinkával érkezel nekem vissza onnan, a hegyeidből! – mondta Csokán – ezúttal halkan és szemlesütve.

A hét gyorsan eltelt Barbara ölében, visszautazás előtt azonban nem volt pénze a családnak szilvapálinkára. Még szerencse, hogy katonák ingyen utazhatnak a vonatokon, így Zordon határidőre ért vissza a kaszárnyába. Ágyába bújt. Halálfélelemtől reszketett, de nem tartott sokáig:megérkezése után tíz perccel hivatta őt a százados asszony.
– Pálinka?!
– Nincs.
– ???!!!
– Elvették. – hazudta szemrebbenés nélkül Zordon. Nem merte megmondani az igazat, félt, hogy a csinos nő fejét veszi.
– Ki vette el? – fortyant fel Csokán.
– Az őrök a kaszárnyakapunál.
Csokán azonnal a telefonért nyúlt.
– Halló, kapusszoba?! Sorakozó az egész kaszárnyaőrségnek, mert jövök a közlegénnyel, akit most beengedtek! – ordította, majd lecsapta a kagylót, és Zordonhoz fordult:
– Jössz, és megmutatod, ki volt! Kitépem a golyóit!
Halálsápadtan követte a nőt. Nem volt, mit tennie, a parancs az parancs. Az őrség már felsorakoztatva várta őket. Csokán orrával érintette a vigyázban álló őrségvezető orrát, miközben Zordon felé sziszegett:
– Ez volt?!
– Nem. – rebegte halkan a megszeppent harcos.
Csokán a sorban első közlegény orrának nyomta a sajátját:
– Ez volt?!
– Nem. – felelte Zordon. Annyira félt, hogy nem tudta kiagyalni a megoldást, a kialakult helyzet vált az ő urává, nem fordítva.
– Ez volt?! – üvöltötte immár magán kívül a százados nő, orrával a sokadik őr orrához érve. A katonák meg se rezzentek, előre bámultak anélkül, hogy a százados szemébe néztek volna.
– Nem ismeri fel, hogy ki volt, mert csimpánzpofája van itt mindenkinek! Ha nem vallja be önként, aki ellopta, megszoptatom az egész őrséget!!!
A katonák gyanakodva néztek egymásra. Szentül meg voltak győződve: a tettes köztük van. Mindenki dühöngött magában, hogy miért nem vall az illető, Csokán asszony pedig tovább sétált előttük fel–alá, nyomában a kifehéredett arcú Zordonnal.
– Rendben. – mondta végül a nő elcsukló hangon az őrségvezetőnek.
– Mindenki a kapusszobában hagyja a sapkáját, a nadrágszíját, és a bakancsát! Ezután elmentek a borbélyhoz, és újranyíratjátok a fejeteket nullásra! Amikor ezzel is megvagytok, jelentkeztek a kaszárnya börtönőrénél, akivel én most közlöm: egy hét zárkája van mindenkinek ebből az őrváltásból!!!
Zordon lábait elhagyta az erő. Levegőért kapkodott, és majd összeesett, miközben próbált felkészülni gondolataiban: az őrök után most ő következik.

– Gyere! - szólt Csokán, s azzal faképnél hagyták a szabadságvesztésre ítélt katonákat.
– Halló, fogda? Húsz ember jelentkezik nálatok, mindegyiket egy hétre zárjátok be külön cellákba! – mennydörögte a százados asszony. Nagyot sóhajtva vágta le a telefont.

- Kibaszott mocsok alkoholista társaság… - mormolta, majd Zordonra nézett.

(regényrészlet)

NYERŐ STRATÉGIA

Könyvbemutattunk Bálint Tamással a homoródfürdői Vándoregyetemen harminc főnek - ez azért Pesten is eredmény napjainkban, ha szépirodalomról van szó. Ott volt Gáborka is, aki azért jött, hogy tovább adhassa genetikáját. Még nem sikerült neki, de nem adja fel, mi pedig továbbra is megemlítjük, hogy ez a legnyerőbb stratégia az erdélyi magyarság számára.:-)

ÜZENET (VIDÉKRŐL VIDÉKRE)

Üzenet (vidékről vidékre)

– A két bicskázó székely góbé történetét akarod megírni? Túl provinciális! – fogadtak a kolozsvári poéták, amikor először mutatkoztam be közöttük.
Nem mondom, le is törték az irodalmi Nobel–díjjal kapcsolatos gyermeteg álmaim, vigaszom azonban nem késett: havi két kocsmázással fél év alatt „univerzálissá” váltam közöttük, hogy aztán egyik pesti tanárom vegye el újra alkotói kedvem:
– Miért emészti magát azon, hogy Székelyudvarhelyen, avagy Kolozsváron kell–e élnie? Pestről nézve mindkettő vidék!
– De Tanár úr, Berlinből – a magyar író álmainak helyszínéről – Pest és Pécs is egyformán vidék! – próbáltam megértetni magam, majd igen hosszú karrierutazásba kezdtem.
Az első állomás Berlin volt. A város vezetősége sajnálattal adta tudtomra, hogy a Német Írószövetség tanácsára Nobel–díjat kapott szerzők lakáshelye ismeretlen számukra. Berlinből átszáguldottam Párizsba, hogy ott ápoljam tovább álmom, azonban Derrida özvegye is sajnálkozva közölte, hogy újra csak vidéken vagyok, s ebből így nem lesz Nobel–díj. Nem adtam fel, hisz az önző emberi önkifejezés vágya nem ismer határokat.
Londonba utaztam, viszont ott is sajnálattal értesültem: vidéken járok, az angol díjazottak kisvárosiak – a díj átvétele előtt és után egyaránt!
Elkeseredetten repültem át New Yorkba a nagy díj–várományosok közé, s csodák csodája: itt is csalódnom kellett. Paul Auster azt mondta, vidéken vagyunk az európai kultúrához képest, s e véleményt Updike is osztotta.

***
Letörten hajóztam visszafelé a Csendes–óceánon, s e letörtségem a pekingi és bombay–i írók csak növelték. Így érkeztem vissza a Hargita–hegység lábaihoz, ahova nem sokkal ezután – díjfájdalmaim enyhítésére – elszöktettem Budapestről Vadászt, a német vizslát. Egy munkásbusz csomagtartójában csempésztem át a román–magyar határon, s ezzel ő is székely lett mint a gazdája. A székelyt pedig onnan lehet felismerni, hogy Romániában magyarnak, Magyarországon pedig románnak tartják. Mindez azonban nem sérti Vadászt, sőt engem se, hisz nagyképűség nélkül állíthatom: adtunk Budapestnek Tamási Áront, Nyirő Józsefet, Kányádi Sándort, Szőcs Gézát és Orbán János Dénest. Kodály szerint pedig nem az a fontos, hogy ki a budapesti Zeneakadémia igazgatója, hanem hogy ki a zenetanár egy falusi népiskolában… Ha pedig még messzebb megyek, arra gondolván, hogy a Toldi is a mai Romániában, egy vidéki kisvárosban született 1846-ban, a Forradalom Költőjét is itt nálunk, vidéken látták utoljára…
Mindebből egyenesen következik, hogy jelenkori fiatal székely szerzőink sebnyalogatás, panaszkodás és sértődöttség helyett most is minőséggel és ötletes témákkal próbálnak jelentkezni a kánonféltékeny anyaországi irodalom történeteibe… S hogy van–e mondanivalónk innen, az erdőből a BKV–n munkába rohanó Olvasó számára, akinek különféle számlákon folyik le az emberöltője, és akinek életvitelét már egyedüli perspektívaként említi Kodállyal szemben egy ismert jelenkori magyar politikus? A válasz: van! Mert a literatúra az erdők mélyén zizzenő falevélből és az útszéli fogadókban összekoccanó borospoharak hangjából indul elvétve az egyetemi tanszékek felé – és nem fordítva!

***
Lehet, hogy egyszer a fővárosban leszek „vidéki”. Akkor majd a Westend vízesése marad a Homoród pataka helyett, a multi pedig lakást vesz nekem, amit húsz év alatt dolgozok le, s naponta csak két esti óra áll rendelkezésemre, hogy tovább üldözzem írói karrierem a Kálvin téri ormótlan üvegpalota és a Nemzeti Múzeum között, felvéve a versenyt a kütyüvel és egy világgal, amelyben túlsúlyba került a számoló emberfajta az olvasóval. Akkor majd Vadász is csak napi húsz percet kap hajnalban, hogy munkába indulásom előtt gyorsan kirohanja magát a Szent István parkban, és elmaradnak már az alkalmi sörözések is a pesti poétabarátaimmal.
De addig is: Vadásszal együtt naponta a székelyek szeretetével gondolunk innen a hegyekből a mindenkori olvasóra, aki nem vidéki és nem központi, hanem Olvasó.

/ E naplójegyzet a magyarországi Új Könyvpiac c. irodalmi folyóirat 2008. márciusi számában jelent meg. Köszönet érte Pécsi Györgyi főszerkesztőnek! /

FELNYOMTÁK SZENTNEK

Felnyomták szentnek, Erdélyi Híradó Kiadó-Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár, 2007

Halálka (könyvrészlet)

Nem volt kiírva a filmvetítések időpontja. Amikor összegyűlt legalább ötven ember a roskadozó kultúrház előtt, elszalasztottak valakit a sánta iskolaigazgatóért. Most is így történt. Rövid várakozás után érkezett is mérges tekintettel az öreg, kulcsokat zörgetve kezében. Dúlt-fúlt, mint akinek megették a vacsoráját, miközben kinyitotta a keskeny ajtókat, majd bekapcsolta a vetítőgépet.
– Mindenki bent van? Az előadás öt perc múlva kezdődik!
A dohos kis helyiségben vagy ötven-hatvanan tolongtunk. Egy beesett arcú ember tört utat a legelső sorhoz. Megjelenése tiszteletet parancsolt. Két méter húsz centi magas, ereje teljében levő férfi volt, bárgyú szemeivel közömbösen tekintett mindenkire. Nem érdekelte, mi történik körülötte. Letette tarisznyáját a középső székre, majd megigazítva kopott frakkját, elégedett arckifejezéssel foglalt helyet. A villany kialudt, a termet kardként vágta ketté a vetítőgép fehér fénye.
– Ki az ott elöl?! Miért áll a képbe?! – méltatlankodtak a nézők a hirtelen támadt sötétben a vetítővászon fehérjén görnyedő nagy alak láttán. – Üljön le!
A hórihorgas fiatalember összevonta szemöldökét, feltápászkodott székéről, majd nyugodt mozdulattal hátrafordult.
– Most meg felállt a padra a bolond! Azonnal üljön le! Nem hallja?! Pofátlanja!
Begombolta frakkját és elindult a széksorok mentén hátrafelé. A férfiak úgy rebbentek szét a hátsó sorokból, mint aratáskor a pelyva, a terem megtelt a félelem viharváró csöndjével. A közben elkezdődött film szereplői éles hangon vitatkoztak egymással, Isten tudja, milyen nyelven.
Halálkától mindenki félt, valósággal rettegésben tartotta a lakosokat. Hogy honnan kapta a nevét, annak három különböző története is van.
Egyesek szerint az iskola futballpályáján mesélte a gyerekeknek, hogy egy régi orosz könyvben olvasta: minden alváskor meghalunk egy kicsit. Ha csak pár órára is, de elpattan bennünk az események fonala. Kilépünk valamelyest a szerencsétlenül öntudatra ébredt emberiség békétlen családjából, agyunk pihen, törli magából a fölösleges információkat, izomtónusunk minimálisra csökken, végtagjaink elernyednek, amolyan kis halállá, halálkává alakítva az alvást.
Egyszer játék közben aztán így kiáltott felé valaki:
– Passzolj, Halálka, ne légy önző, a gólt úgyis neked számoljuk!
Mások úgy emlékeznek, kiálló arccsontjai, üreges szemei, valamint hatalmas termete miatt kapta fura becenevét.
A legérdekesebb azonban a harmadik változat, amely szerint egy közszájon forgó mendemonda vált rideg valósággá Halálka számára. A szomszéd faluból baktatott hazafelé a magas ifjú. Ittasan bandukolt az éjfélig tartó mulatság után, és a temetőn keresztül akart rövidíteni, hogy minél hamarabb elérhesse háza rozoga kapuját. Fáradt volt, csak homályosan rajzolódtak ki előtte a bólogató fejfák, idős párokként támogatva egymást az éjszakában. A fagyott határmező varázstükrében a telihold szépítkezett, gondosan festette a hóban szomorú arcát, amely sárga volt, akár a fák között meg-megvillanó hiúz bőre. A falu aludt, mindenütt csend honolt. Még a saját szívverését is hallhatta, amint ott fújtatott a sírok között.
Hirtelen kicsúszott lába alól a talaj, zuhanni kezdett, majd elernyedtek végtagjai, gondolatai megtörtek, s álomba merült. Ez már nem halálka volt, hanem az események rövid és kusza egyvelege, amelybe, mint valami rozsdás boszorkányüst fortyogó levébe, egyszerre vegyült el múlt, jelen, s talán még a jövő is. Az ember ilyenkor tényleg nem tudja, hogy mikor van ébren, és mikor álmodik, agyában egyszerre tudatosulnak a képzelet és a valóság hangjai, érzékeli a téli hideget még akkor is, ha netán egy szemrevaló fekete nő sátrába kérezkedik, valahol a ghánai esőerdők mélyén. Tehetetlen, csak hánykolódik a fekhelyén, hol taszítja magától az ébrenlét cifra zekéjét, hol pedig kétségbeesetten kapaszkodik annak hímzett ujjaiba.
Már hajnalodott, amikor megébredt, szürkés-vörös színbe öltöztek a kopjafák, amelyek most alulról látszottak, a frissen ásott sírverem aljából. Fekvő helyzetben, arccal az ég felé egyre hangosabban nyöszörgött.
– Fázom! Nagyon fázom! Húzzatok ki! Nem bírom tovább!
A reggeli szemléjét tartó temetőőrnek megütötte fülét a hang, s a gödörhöz sietett. Először kerekre meredtek szemei az enyhén szólva nem mindennapi látványtól, majd a tőle megszokott legyintő mozdulattal bökött a rimánkodó felé:
– Aki kitakarózott, az ne panaszkodjék!
S dolga végezetten továbblépett. Kutyái még jó ideig csaholtak a kijózanodó élőhalott feje fölött, szemébe kaparták a homokot. Aztán újra csend lett.
Hogy miként került ki onnan a pórul járt mulatozó, máig sem tudja a falu. Talán a szellemek cibálták ki és rakták le a díszesen faragott temetőkapu elé, imígyen figyelmeztetve, hogy várjon sorára, mert a megfelelő pillanatban kopogtat az ő ideje is.
De másnaptól az őr elkezdte őt halálkázni a szomszédok előtt, s azóta rajta ragadt a különös név, amelynek viselője is különleges volt. Meghunyászkodás-félét várt el tőlünk, közönséges halandóktól, amit a még ereje teljében levő hím követel a falka többi tagjától, tudva, hogy uralma nem tart, míg a világ, s jó kihasználni a jelent, hogy legyen majd, amire emlékeznie, ha kivénül, és átveszik helyét az erősebbek.
Akárcsak az állatvilágban: megjelenik a fiatal kan, s a korosodó elöljáró egy idő után úgy érzi, jobb, ha elsomfordál jószántából, mert így legalább a megalázást elkerülheti.
Halálka még nem volt idős, de kinézetével, megjelenésével arra sarkallt bennünket, hogy a szokottnál gyorsabban menjen végbe közöttünk a generációváltás. Idegesített, hogy félnünk kell tőle, meg kell hunyászkodnunk, ha elállja valahol széles hátával az utat. Irtózatos küzdelmet vívtunk saját félelmünkkel, s ez a küzdelem egyre közelebb hozta a borzalmas eseményt, amely már ott volt a levegőben, csak egy szikra kellett, hogy kipattanjon, mint májusi futó zápor után a juhászbojtárok tüze odafönn a Nagyhagymás legelőin. E szikra pedig nem sokáig váratott magára.
Vasárnap délután volt. Öcséimmel az ablakban beszélgettünk, amikor Halálka bukkant elő a kismalom mögül. Azonnal észrevettük, hogy dülöngél, a kocsmából jöhetett, ahol valószínűleg pár kupica köményes pálinkával próbálta elviselhetőbbé tenni a hétvége unalmát. Mindhárman éreztük: nincs visszaút, az alkalom elérkezett.
Összenéztünk, majd gyorsan a hátsó szobába rohantunk megtervezni a nagy eseményt. Pár perc múlva éppen az ablakunk alatt haladt el Halálka, amikor egy nagy, mosogatólével teli, bekötött szájú zacskó csattant a fején. Haja csapzott lett, megdöbbenve, csuromvizesen tekintett a félig nyitott ablakra, majd dühtől eltorzult arccal, hirtelen mozdulattal lehajolt, jókora követ ragadott fel, és az ablakunkba vágta. Több sem kellett nekünk, fújtatva-ordítva rohantunk ki az utcára. Minden a tervek szerint történt. Két öcsém az óriás háta mögé került, átkarolták széles mellkasát, s amíg ő karjait próbálta kiszabadítani, én közel léptem hozzá. Szúrós szemébe néztem, majd egy határozott ütéssel felhasítottam felső szájprémét. Öcséim hihetetlen kitartással, hiénaként kapaszkodtak a magát dobáló óriásba, nekem pedig a bal ütésem következett, ami balul is sült el: az áldozat metszőfogai széles sebet vájtak két nagyobbik bütykömre. Éles fájdalom hasított alkaromba, ajkam megremegett, melegség öntött el mindenütt, de erőt kellett vennem magamon, mert a felbőszült óriás már-már lerázta magáról fogva tartóit. Oldalt léptem, behunytam szemem és erős köríves rúgást indítottam abba az irányba, ahol utoljára láttam Halálka hánykolódó testét. Vékony lábszárcsontom úgy vágódott neki hasfalának, mint kasza a fűcsomónak. A nagy ember térdre rogyott, mi pedig iszkoltunk a helyszínről, magunk mögött hagyva áldozatunkat és ámuldozó szomszédainkat.
Aznap este nem tudtam elaludni. Előttem kóválygott a bozontos képű férfi kétségbeesett arca. Másnap elmentem Halálkához. Bocsánatot kérek tőle a testvéreim nevében is. Könnyebb lesz elviselni a verését, mint a kínzó lelkiismeret-furdalást, legalább elégtételt vesz rajtam, s megkapom, amit érdemlek, gondoltam magamban.
Hangos csikorgással nyílt ki a rozoga kapu. Félve léptem be a szűk udvarra. A házban csend honolt.
– Halálka! Merre vagy?! Halálka!
Semmi válasz. A hátsó szobába nézve kővé dermedtem. Ott állt a szürke óriás a kopott szekrénnyel szemben, ágyán csíkos tarisznya.
– Azért kereslek… – a többi szó belém fagyott.
Halálka felém indult. Behunytam a szemem, államat leszegtem. Hallottam, amint elhalad mellettem. Amikor újra felpillantottam, szoborarccal állt a bejárati ajtónál, egy pillanatra rám nézett, majd a dohos helyiségből lassan kifordult a júniusi napsütésbe.
Soha többé nem láttam a faluban, de a tekintete belém rögzült. Azóta értékesebbek nekem a nappalok, mert tudom, az éj beálltával, akarjuk vagy sem, a vele való találkozásra készülünk, gyakorolva e ceremónia minden apró részletét.

ÜRES ÉS TELI

Üres és Teli - Harcesszé , Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány, Székelyudvarhely, 2007

Könyvrészlet:

Létezik egyáltalán harcművészet? Milyen alapon sorolhatjuk a harcot a művészetek családjába? Sokan támadják ilyen értelemben a harc különböző formáit, puszta verekedést vagy agresszivitást látnak benne és jogtalannak tartják az irodalom, vagy a zene mellé helyezését. Abban csakugyan nincs művészet, ha erőnket fitogtatjuk. Azonban, ha megnézünk egy idős karate mestert, amint éppen formagyakorlatot végez, azonnal felfedezhetjük ütéseiben és rúgásaiban a mozgásművészetekre jellemző szépséget és büszkeséget. Mi ez a szépség? A természetes belső erők által összehangolt harmónia. És a büszkeség? A testi és lelki erők egységének kisugárzása.
A harcos alkotó is egyben. Évekig tud figyelni egyetlen mozdulatára, például, hogy ne emelkedjen előrehaladása közben a sarka. Mozdulatai tovalibbennek az időben, ezért minden pillanatban késznek kell lennie, hogy újraformálja azokat. Ez sokkal nehezebb az író feladatánál, aki munkája végeztével kezében tarthatja és polcra teheti könyvét.
Hogy mi a különbség a gyilkos és a harcművész között, Sei Shin iaido nagymester világítja meg a legérthetőbben:

Mit tesz a gyilkos, ha kardot adunk a kezébe?
Ölni fog.
És a harcos?
Győzni fog, vagy karddal a kezében elbukik.
És a harcművész?
Elő sem húzza. Neki nincs szüksége kardra a győzelemhez.
Mi motiválja a gyilkost?
Életben maradni minden áron.
A harcost?
Győzni vagy becsülettel meghalni.
A harcművészt?
Az Élet útját járni.

Minden emberben ott lakik a harcos, még abban is, aki nem hiszi ezt el. Harcosból gyilkossá lenni: csak egy pillanat kérdése, főleg a harc hevében. Ezért igazi harcossá válni kizárólag hosszú és kitartó munkával lehet. Az igazi harcos az, aki eléri a harcművész szintjét.
A harc szépségéről nem azért nehéz beszélni, mert morbid vagy bonyolult, hanem mert olyan egyszerű. Így az az ember is végtelenül egyszerű, aki árasztja. A szépség és büszkeség, amely belülről jön, és tisztán megmutatkozik mások lelki szemei előtt – művészet.


Harcos! Ha vereséget szenvedsz, és életben maradtál, térj vissza küzdelmed másnapján az esemény színhelyére! Nézd meg a köveket, amelyek kifogták zuhanó tested, a bokrokat, melyek tanúi voltak legyőzetésednek! Tanulj meg veszíteni, hogy győzhess!
Az üres kézzel való küzdelem útján ez volt a legnehezebb utasítás számomra. Gyerekként azért mentem karatézni, mert öcsém, aki nálam egy hónappal hamarabb kezdte a harcművészet gyakorlását, sikeresen levédte apám rendreutasító pofonját… Később Bruce Lee filmjeit néztük és elképzeltük, hogy iszonyatos pofonokat osztogatunk lábfejünkkel az udvarunkon „uralkodó” nagyobb fiúknak, akik sokszor elvették játékaink. Egy alkalommal elloptuk a nagyapám tetőcserepeit és ugrórúgásokkal törtük szét őket a ház mögötti kertben, apánkat pedig megkértük, hogy fotózza mindezt. Szegény nagyapám, csak a fejét csóválta, amikor a szilvafák alatti kukoricák között rálelt az árulkodó cserépmaradványokra:
– Megértem, hogy kölyökként ezt tettétek, de hogy Apátoknak is ötvenévesen csak ennyi esze legyen, mert hagyja…
Az indulásnál nem számít a motiváció – úgyis átalakul.
A mester fiatal volt és félelmetes. Órákon keresztül gyakoroltatott egyetlen lépést. Utólag mondta el nekem: mindig ezzel fogadja a kezdőket, hogy lemorzsolódjanak a tehetségesek, akik úgy érkeznek, hogy már tudják az ugrórúgásokat, a hátraszaltót és minél hamarabb meg akarnak tanulni verekedni. Mert a karaténak semmi köze a verekedéshez és nem kell hozzá tehetség, elég, ha van négy balkezed és hét ballábad, a többi akarat kérdése.
Amikor a százötven kezdőből már csak tízen maradtunk, akkor jött a következő lépés: a fájdalomküszöb minél messzebbre való eltolása. Lassan eltávolodtak az álmok, nem tanultuk meg sztárként szétpofozni a rossz férfiak tömegét, megmentve ezzel szőke szerelmünket, ehelyett jött a fájdalom. Csak otthon, a fürdőkádban érződtek igazán a gyomorütések és sípcsontrúgások. A kékfoltok és véraláfutások láttán anyám jajveszékelni kezdett, apám újabb pofokat osztott ki és el akart tiltani a karatétól. Tudtam: ha nem megyek vissza másnap, végleg ott hagyom a harcművészetet.
Így adta fel öcsém is. Mert az ember legnagyobb ellensége a saját félelme. Nézz szembe a fájdalommal, és ismerőssé válik számodra az érzés. Nem önkínzásról van itt szó – elfogadni a fájdalmat, annyi mint alkalmazkodni a jelenhez. Nincs harc, amiben csak te ütsz. Nincs harc fájdalom nélkül.
Az első három év egyik tavaszi napján olyan szegycsontrúgást kaptam mesteremtől, hogy elsötétült számomra a világ és csak pár perc múlva tértem magamhoz a mosdóban, ahol társaim hideg vízzel locsolták halántékom. A mester nem rúgott nagyot és nem rúgott kicsit: pontosat rúgott. Nem jött ki értem a mosdóba, csak ennyit szólt, mikor visszaálltam a gyakorlók közé: „– Nehéz az élet!”
A karate ott kezdődik, ahol véget ér a félelem. Amikor nem számít, hogy eltalált egy ütés, mert ismered az érzést és tudsz rá reagálni. Manapság nem érnek hozzád a mesterek, nehogy otthagyd a csapatot, és ne legyen meg a létszám…
Ma tömeg kell, nem minőség.
Azonban, ne feledd: előbb-utóbb eltalál az első ütés, és megtanulsz veszíteni, hogy győzhess.
Meglepődsz majd és félelem fog el.
De menj vissza másnap, kösd fel újra öved és haladj tovább az úton.

TOLLAL ÉS PUSZTA KÉZZEL

Tollal és puszta kézzel,
avagy a poéta ne legyen monitorgiliszta

Murányi Sándor Olivér székelyudvarhelyi születésű író, bölcsész, harcművész, egykori teológiai hallgató és néptáncos 2007–ben két könyvvel lépett az erdélyi magyar irodalom csataterére: Üres és Teli című harcesszé–kötetét maga Takashi Shibuya, a Japán Karateszövetség elnöke mutatta be az udvarhelyi sportcsarnokban, Felnyomták szentnek címet viselő könyve pedig az Erdélyi Híradó Kiadó–Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy gondozásában jelent meg, és az Erdélyi Magyar Írók Ligájának Avantgarderobe díját nyerte el. Mint barátja és harcostársa munkájáról, köteteiről, terveiről kérdeztem a szerzőt.
– Különös és egymásnak látszólag ellentmondó területeken szerezted ismereteid. Felállítható egy sorrend közöttük?
– Mindegyik terület egyformán fontos számomra.
– Akkor vegyük időrendi sorrendben őket…
– Rendben. 1982-től hét évig néptáncoltam, s miután legényes-kategóriában első helyezést értem el a Megéneklünk Románia Országos Fesztiválon, egyre inkább harcra cseréltem a táncot: 1986-ban karatézni kezdtem gyerekfejjel, huszonkét év telt el tehát a pályán, és 2006–ban szereztem meg a fekete öv harmadik dan fokozatot. Szerencsésnek tudhatom magam, hogy találkoztam a harcművészettel, mert ez tudatosította bennem, hogy minden újabb lélegzetvételünk harc, azonban a semmiből jövünk, ezért semmit nem veszíthetünk… Megtapasztaltam gyerekként, hogy milyen talpra állni az elszenvedett ütés–és rúgássorozatok után. Ugyanígy működik ez az életben is, amikor újra kell indulnunk egy–egy zuhanást követően...
– A harcesszé köteted pontosan tíz japán nemzetiségű karatemester mutatta be. Honnan az ismeretség?
– A japánok előtt a saját tanítóim említeném, Jakacs János 4 danos karatemestert, akinek indulásom köszönhetem, Major Sándor 5 danos karatemestert, aki a kötet elkészítésében támogatott és nem utolsó sorban Búzás Csaba 6 danos nagymestert, aki mindig őszinte baráti szeretettel fogadott csíkszeredai edzőtermében, és mind emberségével, mind pedig szakmai tudásával nagy hatással volt rám. Major Sándor mester áldozatos anyagi segítségének köszönhetően közel egy évtizede vendégeink minden évben a japán karate mesterek, akik – élükön Shibuya nagymesterrel – szívesen vállalták a kötetem bemutatását.
– Hogyan jött a teológia a harcművészet mellé?
– 1990–ben, Rómában, a nemzetközi ministránstalálkozón kezet fogott velem ll. János Pál pápa. Ez élmény, valamint a ferencrend iránti rajongásom hatására még azon év őszén jelentkeztem a gyulafehérvári kisszemináriumba. Bár nem lettem pap, a teológiát elvégeztem, és nagy tisztelője maradtam a ferences életeszménynek. Érettségi után nagyon rövid ideig ferencrendi szerzetesjelölt is voltam. Utána felvételiztem a Babes–Bolyai Tudományegyetemre, ahol katolikus teológia–német nyelv és irodalom szakon végeztem, ezt követte az irodalomtudományi mesterképző, majd utóbbi területen a doktori képzés Budapesten, Dr. Szegedy–Maszák Mihály egyetemi professzor vezetésével. A teológia és a bölcsészet nem mond ellent a harcnak, mivel az igazi harc is a szeretetről szól, hisz az edzéseken a társaim saját testüket ajánlják fel, hogy a technikáim gyakorolhassam rajtuk…
– Nők, szerelem, pornopredikáció. Utóbbi általad alapított irodalmi műfaj. Talál a ferences eszmével?
– A kortárs művészetben azt is figyelembe kell vennünk, hogy az emberek többsége már nem olvas, csak számol. Ezért az író egyre inkább arra kényszerül, hogy felvegye a versenyt a showman-ekkel és más bohócokkal. Hogy ez jó–e avagy sem, nem az én tisztem eldönteni. A pornópredikációkat nem egyházellenes támadásnak, hanem viccnek szántam csupán, céljuk az olvasó pihentető tanítása, az egészséges kritikai érzék ébren tartása. Mindennél azonban nagyobb hangsúlyt fektetek a novelláimra, amelyek Felnyomták szentnek című kötetem első részét képezik, és egy nagyobb terjedelmű epikai alkotás előzményei. A nők és a szerelem nélkül pedig meddő a literatúra mint a szőkefalvi javasasszony. Ez az Előretolt Helyőrségnél megjelent könyvem fülszövege is: „Szeretteim! Az erdélyi poéta legyen olyan mint a föld, amelyen él: kemény és viharálló. Ne pedig betonsilókban pöffeszkedő bélpoklos monitorgiliszta, akinek az Isten könyörületből adja a nemi ösztönt…”
– Néptánc, karate, teológia, bölcsészet, a tavalyi E-MIL-Avantgarderobe díj után alkotói ösztöndíj a Communitas Alapítványtól. Melyek a további tervei a karatés írónak?
– Az írás számomra nem grafománia, akkor írok, amikor van mit mondanom. Ha két oldal után leteszi a könyvet az olvasó, a szerző megbukik. A sok egymásnak látszólag ellentmondó út, amelyeken jártam, az írásban egyesül és válik egésszé. Jelenleg egy nagyobb lélegzetű munkán dolgozom, egy regényen, amit csak akkor jelentetek meg, ha átmegy pár kegyetlenül kritikus barátom „szűrőjén”. És, hogy valóban író vagyok–e? Kiderül. Száz év múlva.

Kérdezett: Muszka Sándor, Hargita Népe

· Oktatási és Kulturális Minisztérium - Gion Nándor prózaírói ösztöndíj (2009)

· A Magyar Tudományos Akadémia Domus ösztöndíjas doktori hallgatója (2008)
· Communitas Alkotói Ösztöndíj (2008)
· Erdélyi Magyar Írók Ligája – Avantgarderobe díj (2007)
· Erasmus Program doktori ösztöndíj, Firenze, Olaszország (2007)
· A Magyar Jezsuita Rendtartomány által vezetett Faludi Akadémia többszöri ösztöndíjasa (2004–2007)
· A Magyar Tudományos Akadémia többszöri Domus ösztöndíjas doktori hallgatója(2004–2007)
· A Nagyváradi Ady Társaság prózapályázatának első helyezettje (2004)