2017. június 22., csütörtök

MEGJELENT!


Köszönöm a Medvenéző megjelenésében közreműködő Csapatnak: Bodor Anikó  borító, Bodor Ádám  ajánló szöveg, Fried István  szerkesztés, Hajdú Áron  tördelés, Jász Attila  kiadás, Kádas István  könyvtrailer, Kemény István  szerkesztés, Murányi János  korrektúra.
Köszönöm családomnak és barátaimnak, akik mellettem álltak az elmúlt öt évben, amíg a kötet készült.
Köszönöm nektek, hogy követitek munkám.

2016. június 18., szombat

FARKASOKKAL VÁNDORLÓ


Csak ételért jöttek oda hozzám, én pedig a fotókért cserébe adtam nekik. Farkastörvények betartva, miközben székelyudvarhelyi fellépésre készülök Kun Árpád íróval, akinek Boldog Észak című regénye kedvenc olvasmányaim egyike. A fellépés részletei weboldalamon. Várlak!

2016. február 7., vasárnap

MEDVÉS TÉL


Több nagyvaddal is sikerült találkoznom a havon januári erdélyi turnénk előtt és után. Szvoren Edina, Babiczky Tibor és Totth Benedek beszélgetőtársa lehettem Sepsiszentgyörgyön és Székelyudvarhelyen. Köszönöm Henning Jánosnak és Szabó Károlynak a képeket.

2015. október 14., szerda

ÚJ KÖNYV ELŐTT

Kategóriaelső lett közönségszavazással a Bear Whisperer című könyvtrailerem a Green Go Nemzetközi Rövidfilm Fesztiválon, miután Kádas István vágóval a budapesti FIX TV-ben beszélgettünk róla. Dolgozom, hogy megjelenjen az új könyv, amit beharangoz. Köszönöm, hogy szavaztatok!


2015. június 5., péntek

BEAR WHISPERER

Könyvtrailernek is tekinthető az alábbi rövidfilm. A medvenéző munkacímű regényemhez, amelynek megjelenése 2016-ban várható. Köszönettel tartozom Kádas Istvánnak, a budapesti FIX TV munkatársának, akivel több mint száz természetfilmem közül vágtuk össze a legjobb 4 percet. A WWF Hungary sajátjának tartja, remélhetőleg indul a nemzetközi fesztiválokon. Fogadjátok barátsággal:



2015. január 25., vasárnap

MEDVÉKET ÖLELŐ

Jász Attila költő adta nekem a fenti indiánnevet. Ebből az alkalomból fogadjátok szeretettel:


2014. június 8., vasárnap

VADDAL BIRKÓZÓ

 


Rövid regényrészlet a fenti filmen rögzített élményem alapján:

Csendben lépkedem egy patak feletti erdei csapáson. Jöttöm a szajkók jelzik. A nap sárgásfehér sávokban tör be a fák közé. Nem tudom, mennyit haladhatok előre, amikor egy fenyő mögül elém lép a nagyvad. Jóval termetesebb, mint a tigris. Száját kitátja, elővillannak fogai. Két lábra áll, és pofozni próbál hatalmas mancsaival. Elhajolok, majd visszatámadok. Magam is csodálkozom, hogy ezúttal nincs veszélyérzetem. Megragadom két kézzel a fülét, hogy fejét lehúzzam, de akkora erő van benne, hogy nem bírok vele. Újra felém csap. Összekapaszkodunk. Rövid ideig állunk mozdulatlanul, aztán szabadulni igyekszünk egymástól. Ekkor többször is a jobb alkaromba harap. Szerencsére véd a szivaccsal bélelt kabátujj. Bal tenyerem szemére tapasztva igyekszem ellökni magamtól egy hirtelen csípőmozdulattal. A lehetetlennel próbálkozom. Újra és újra egymásnak feszülünk, miközben kihajlásokkal igyekszem elkerülni a pofonjait. Annyira közel kerül hozzám, hogy hátsó lábaival rálép a bakancsomra, és éles körmei felhasítják lábszáram. Oldalt lépek, és két tenyerem jobb vállába tapasztva meglököm. Lehuppan a bozótba. Mintha megállítaná az időt. 

2014. február 4., kedd

SINE LINEA?




Tigrisek! Visszatértem hozzájuk. Havi húsz kilót nőnek, hogy elérjék a kétszázötvenet. Már nem tudtam ölembe venni őket. Birkóztunk. Az írás szüneteiben. Székely János szerint bármilyen témával jön egy író, nagyobb százalékban önmagát meséli el. Egyesek szerint a múltról, mások szerint a jelenről kell írni a mai magyar prózában. Mindkettő sikerére bőven van példa, egyforma tehát az olvasói igény. Készülő könyvemben e kettőt próbálom összeilleszteni úgy, hogy felépülhessenek belőle egy új regény körvonalai. Hogy ez sikerül-e, ma még nem tudom. Ennél fontosabb a napi munka. Nulla dies sine linea, avagy egy napod se teljen el anélkül, hogy nem húzol a tervedért legalább egyetlen vonalat – tartja a latin mondás. Milyen szépek az irodalmi szerzőre vonatkozó német kifejezések: Schriftsteller, Dichter: Szövegépítő. Gondolatsűrítő. Amikor megnyitom laptopomon a Word-ot, el kell tűnniük egy időre számomra a nagyvárosoknak, az erdőknek és nagyvad lakóinak, a soron következő irodalmi esteknek és a tigriseknek…


2013. október 4., péntek

HARCSÁK, MEDVÉK, TIGRISEK


Rendkívüli élményekben gazdag őszt tudhatok magam mögött. Kányádi Sándorral való fellépésünk után a homoródi medvéktől rövid időre elbúcsúzva nagy harcsákkal találkozhattam az itáliai Pó folyón. Ezt követően magamhoz ölelhettem egy szibériai tigrist. E felejthetetlen élmények újra feltöltenek, életkedvet adnak a fagyos téli napokra. Bár az erdőn minden évszakban történik valami. Talán a hideg, esős napokon a legjobb ott tartózkodnom, amikor se gombászók, se motorosok nem zavarják a nyugalmam. Ilyenkor nincs időm rágódni a múltamon, tervezni a jövőm, mert a lehetőség, hogy bármikor elém léphet a nagyvad, visszahelyez a jelenbe, amelyben oly keveset vagyunk ebben a rohanó korban. Tudatlan voltam? Maradi vagyok? Öreg lettem? Az erdővel és állatokkal való találkozás megfiatalít. Ezt kívánom neked is, kedves Olvasó!


2013. június 23., vasárnap

MEDVEKALAND


Régi álmom vált valóra: elkészült első saját medvés filmem... Pár percig pillanthattam bele a nagyvad életébe. Azóta igyekszem a közelében tartózkodni. Minél többet... A barna bundások ihletet, életkedvet adnak. Álljon itt erről az ÉS-ben megjelent rövid munkám: 


Exodus egy éjszakára

Szabad medve szuszogását hallgatni – tíz méterről.  Nézni, hogyan ébred az erdő. Beleszagolni a hajnali levegőből áradó növényillatba. Utoljára kisgyerekként aludtam erdőn. A Kelemen Havasokban túráztunk Apám osztályával. Reggel avval ébresztett minket a pásztor, hogy a medve kinyalta a sátor mellett hagyott edényeinket.  Harminc évvel később eldöntöttem: kivonulok a társadalomból. Egyetlen éjszakára. Ez első hallásra mulatságosnak tűnhet, de ha belegondolunk, egyre kevesebben képesek megtenni napjainkban, amikor a nagyvárosokban áramló embertömeg már csak a bevásárlóközpontokban lát vízesést. Európa borotvált arcú vénember lett, lakói még a hátát is borotválják. Jól látható a repülőgépekből. Egy felparcellázott kontinens, beszennyezett folyókkal és erdőkkel, eltűnő nagyvadakkal. Ebben a helyzetben egyetlen éjszakai társadalomkívüliség is kiváltságnak számít…
Kivonulásom előtt három hónapon át etettem kedvenc lesemnél a medvéket. Törökbúzát vásároltam a közeli faluból, és vadalmát szedtem mellé. Napközben szórtam szét a kiválasztott tisztáson a reményben: jönni fog rá a mackó. Elszántságom megmosolyogták barátaim: – Egy egész nyarat etetésre pazarolni gombászás helyett! Veled csak lesre lehet menni, medvét nem lát az ember! – nevettek gúnyosan. Legyintettem. Napról-napra kitartóan készültem az éjszakára. Exodusom éjszakájára. Amikor közeledett az idő, bepakoltam az autóba a hálózsákot, fotógépet, kamerát, távcsövet, kézilámpát – és egy jókora vadászkést a barna bundás megtévesztése céljából. Utóbbitól kissé bátrabbnak éreztem magam, bár tudtam, esélytelen volnék egy küzdelemben. Ha mégis győznék, több ezer eurós kártérítésre ítélne a bíróság. Betettem hát egy üveg pinot noir-t is a kés mellé, hogy legalább legyen erőm a lesben tartani magam éjszakára, és ne meneküljek vissza idő előtt a civilizációba. Majdnem otthon feledtem az iPhone-om, amellyel végszükség esetén ki tudom szedni ágyából az erdészt, hogy segítségemre siessen, ha baj van. A laptopomra is gondoltam, hogy még a helyszínen megvághassam a medvés filmet és a képeket. – Világgá mész!? – élcelődött a szomszédom, amikor látta, hogy telepakolom az autóm.
Már délután a helyszínre érkeztem. Egy jókora kalapáccsal a les ajtajába két százas szeget vertem, majd a félfára görbítettem belülről.  – Ide még egy dinoszaurusz se törhet be ma éjjel, nemhogy egy anyamedve bocsostul! Az alacsony fatákolmányban elhelyeztem a magammal hozott tárgyakat, majd kilopakodtam, hogy megmossam még utoljára arcom a les alatt csordogáló hegyi patakban. Vajon tényleg utoljára? Visszaérek innen ép bőrrel a nagyvárosi plázákba? Ülhetek még metrón? És repülőn? Utóbbi útjait mintha szándékosan vezetnék el az erdők felett, talán azért, hogy ne az épületekre zuhanjanak. A természet csendjét csak a magasban zúgó gépek törték meg. Ehhez már az utolsó szabad nagyvadaknak is hozzá kellett szokniuk. Alkonyodott. A felhők bíborba öltöztek, mint a konklávéra vonuló kardinálisok. Két varjú körözött a törökbúzával kevert vadalma felett. Elhelyezkedtem, felállítottam a kameraállványt, kinyitottam az üveget – egyszóval minden zajos műveletet elvégeztem, hogy csendben maradhassak az órára, amikor táplálék után indulnak a vadak. Az alattam zúgó patak nekem dolgozott: hangja elnyomta légzésem és mocorgásom. Tudtam: a medve a legapróbb neszre is felkapja fejét és elrohan. Nem tudom, mennyi időt tölthettem némaságban. Indulásom előtt azt hittem, lesz időm terveimen, tennivalóimon, témáimon gondolkodni a lesben. Nem számoltam az erdő jelenével, amely minket, múltunkban és jövőnkben turkáló embereket is felráz. Minden percben ott volt a lehetőség, hogy elém lép a nagyvad, ezért törpültek el emlékeim és reményeim. Az erdő visszarángatott abba az örök jelenbe, amelyben maga is él. Figyelni kezdtem a les előtt repülő rovarokra, az alkonyati szélben hajladozó ágakra és a madárhangokra. Elfeledkeztem a mellettem heverő kütyükről. A nap már lebukott a fenyőkatedrálisokkal borított hegyek mögött. Ekkor éktelen zaj robbant be a nyugalomba. Megdermedtem. Egy hatalmas kő zúdult lefelé az avaron, hangjától valósággal döngött az erdő. – Nem indulhatott el magától! A medve! Alighogy ez átvillant agyamon, hatalmas test közeledtét jelezték éktelen recsegésükkel az ágak. Torkom összeszorult, bátorságom inamba szállt. A medve meg csak jött és jött, mígnem előttem mintegy tíz méterre kilépett a tisztásra. Izzadtan tapadtam a les falához, miközben agyamban tudatosult a látvány: nem álmodom, egy elefántnagyságú medve szaglászik az enyhe szellőben, majd pár imbolygó lépés után leheveredik a törökbúzám elé, és ropogtatni kezdi. A félelemmel egy időben csodálni kezdtem a vad hatalmas fejét, apró szemeit és hosszú hátát, amelyen fehér kontúrral búcsúzott a fény. Távcsőről, fotógépről, kameráról elfeledkezve szemléltem a székelyföldi erdők királyát. Nem tudtam betelni a szépséggel, a fenséggel, ahogyan körbetekintett, nem figyeli-e valaki. Ketten voltunk a világmindenségben, a táplálkozás közben hangosan lélegző medve és én. Prüszkölésébe beleremegett a gyomrom. Sötétedett. Moccanni sem bírtam. Kővé dermedve próbáltam barátkozni a látvánnyal. A nagyvad végtelennek tűnő perceken át nézett a lesbe. Jó időbe telt, amíg rájöttem: csak én látom őt. Ekkor kihajoltam. Tekintetünk találkozott. Hirtelen felpattant. Idegesen forgatta fejét, majd villámgyorsan eltűnt szemeim elől. Rohanásába beleremegett az erdő. – Ezek után nem tölthetem itt az éjszakát. Haza kell mennem! – gondoltam halálra váltan, majd elfordítottam a szegeket, és kinyitottam a les ajtaját. Ahogy kiléptem, éktelen fújtatás és morgás hangzott fel a fák közül. Egy szempillantás alatt ugrottam vissza és zártam magamra az ajtót. Innen már nincs visszaút, maradok reggelig, kortyolni kezdtem a pinot noir-t, hogy legalább finom borral legyek úrrá félelmemen. Közben feljött a hold, fényében aranylott a kis patak. – Hány medve jön még ide az éj folyamán? Hajnalban is érkeznek? – tűnődtem magamban, miközben megpróbáltam vízszintesbe helyezni magam, hogy aludhassak. Álmomban medveóriások rázták a lest, mancsaikkal benyúltak a fejem fölé, és éktelen hangokat hallattak. Nem tudom, hányan lehettek, ordításuk messzire hallatszott.  Óránként megébredtem. Ilyenkor újra és újra spirálnak képzeltem el a természetet, amelyen, ha felfelé haladunk, a mélyébe már nincs visszaút. Mi, emberek évezredekkel ezelőtt hagytuk el az erdőt. Azóta itt már csak vendégek lehetünk. Már pirkadt, amikor rádöbbentem: egyszer meg kell halnom, hiába tolakodom az emberek közt a társadalomban dicsőség- és hatalomvágytól fűtve. A medve is tudja ezt, azért nem ismerjük a pontos élettartamát. Elvonul meghalni a barlangba, ahonnan kijöttünk iPhone-t használni. A dermesztő éji vadonból kisszerűnek tűnt a nagyváros. Az éjszakai neszek ébresztettek rá anélkül, hogy outsiderré váltam volna: a találkozások maradnak meg egyedül. Az vagyok, akivel, amivel találkozom. Késem markolatát szorongatva a közeli helységben parkoló autómhoz ballagtam le a ködbe burkolózott völgybe. Tekintetemben ott maradt a medve. Azóta úgy nézek az emberek szemébe, mint ahogy enyémbe a nagyvad: örök jelenben. Kíváncsian és szabadon.