Vágyak küzdöttek egymással. Barbara arca már vonzóbb volt a barna szerzetesi csuhánál, amelyben Zordon még gyerekként saját halálát elképzelte. Abban a pillanatban, amikor postára tette felmondó levelét a ferences provinciálisnak, visszafordíthatatlanul indult el egy úton. Egy úton, mely elvezet önmagunktól, gyerekkori álmainktól, és különféle megalkuvásokkal van kikövezve; melyen mások tudják jobban, hogy mitől vagyunk boldogok, mert mi magunk elvesztettük az irányt, ezért a „lehetőségek” alakítják tovább életünket, s miközben azt hisszük, sikeresek vagyunk, nőni kezd bennünk egy belső űr, ami egyre kisebbé tesz. Mert minden ember akkora, amekkorák az álmai. A legsúlyosabb vétket ez életben pedig nem gyilkosságokkal, lopásokkal, vagy hamis szerelmekkel követjük el. Ezek az egyetlen bűn következményei csupán. A Bűné, mellyel az ember maga ellen vét, amikor két jó közül a kisebbiket választja, feladva ezzel legelső álmát, a legnagyobbat, amit az égiek adnak számára, hogy könnyebben megtalálja vele saját szavát: a szót, amiért született.
(Regényrészlet)