Iancu Laura székelyudvarhelyi könyvbemutatóját a közönség nagy figyelemmel fogadta. Mondtam is neki: mielőtt a bűn végleg betemet engem, részt veszek még Laura-szertartáson. Dávid Botond a fotóművészetet hozta a budapesti Hilton Hotel történelmi kulisszái közé. Laura-mise és Botond-glamour-„fest”. Mindketten kölcsönösen részt vettek egymás estjén. Székelyudvarhelyen a költőnőt Pécsi Györgyi, Budapesten a fotográfust jómagam méltattam. Megtisztelő és rangot jelentő mozzanat, hogy Dávid Botondot maga Szamódy Zsolt, a Magyar Fotóművészek Szövetségének elnöke mutatta be. Sike Tamás borász az erre az alkalomra ajánlott, díjnyertes borával kínálta a megjelenteket. A sikeres esten Szűcs Krisztián és Ábrahám Zsolt lépett fel a Heaven Street Seven zenekarból. Közkívánatra felolvasott tárlatnyitó szövegem (ami korábbi blog-bejegyzésemből kerekedett ki), valamint a két esemény képei:Dávid Botond: a láthatatlan Férfi?
– tárlatmegnyitó beszély –
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
– tárlatmegnyitó beszély –
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Az 1946-ban Nobel-díjat kapott Hermann Hesse Peter Camenzind című regényében a főhős végigcsavarogja Európát, egyetemeken tanul, különféle kalandokba bonyolódik, végül mégis hazatér a szülőfalujába, és csapos lesz a helyi kocsmában, miközben ott lapul fiókjában egy kötet. E kézirat élete főműve, amelyről nem lehet tudni, hogy el fog-e készülni. Peter Camenzindről nem derül ki a regény végén, hogy költő volt-e vagy sem, ennél azonban sokkal fontosabbak számára élete elmúlt-múlhatatlan képei és az emberek, akikkel vándorlásai során találkozott.
Dávid Botond életútja ugyancsak hasonlít a Camenzindéhez.
1972-ben született Székelyudvarhelyen. Elemi iskoláit az erdélyi kisvárosban végezte, majd az 1989-es romániai fordulat után Magyarországra költözött, ahol tizenegy évig élt. Ez idő alatt operatőrképző- és fotós főiskolákon tanult, mígnem – immár magyar állampolgárként –, tapasztalatokkal és kalandokkal gazdagon telepedett haza szülővárosába, hogy fényképészként dolgozzon édesapja műhelyében. Az otthon ihletforrássá vált Dávid Botond számára. Jól bizonyítják ezt az itt látható fotók. Hogy mennyire fontosak számomra ezek a képek? Engedjenek meg evvel kapcsolatban egy személyes vallomást...
Ha fotográfus lennék, olyan képeket készítenék, mint Dávid Botond. Ezért nem fotózom. Maradjak névtelen a fényképészetben, mintsem éppen annak az alkotónak az epigonja, akihez tíz éve szoros barátság fűz, akivel – bár más-más területen – együtt indultunk a művészet útján. Ő állt mellettem, amikor válás terén is megszereztem a fekete öv első dan-t… Lehetetlen elfogulatlanul beszélnem róla, mert eszembe jutnak az egymással vívott boxmeccsek, a szép nyári hetek, amikor gondtalanul autóztunk körbe a Balaton partján, közösen elmélkedve a hessei szavakon: „Az embernek meg kell kísérelnie a lehetetlent, hogy a lehetségest elérje.” A kezdetektől egészen közelről figyelhettem meg, hogyan keresi Dávid Botond mindenben a szépet.
Egy alkalommal, még egyetemistaként, kopott farmerben érkeztem hozzá Veszprémbe. Csúcsminőségű zakóban és ingben fogadott. Amint meglátta öltözetem, így szólt: – Ha te mellettem szegény rokont játszol, én hiába öltözöm elegánsan! – Elvitt egy ruhaboltba és saját pénzén felöltöztetett, majd bevágta a kukába régi ruháim. Nem éreztem megalázónak, mert láttam, őszinte módon ragaszkodik mindahhoz, amit én úgy nevezek: átütő. Átütő szépségű öltöny. Átütő szépségű autó. Átütő szépségű nő. Dávid Botond tanított meg arra, hogy a művész öltönye, autója és nője szebb kell hogy legyen, mint a válságmenedzseré. Nem meg nem értett művész ő, hanem született gentleman.
Hogy ezt nem lehet eltanulni, jól tudja eldugott székely faluból származó ismerősöm, akit katolikus teológiai hallgatóként így ugrattak évfolyamtársai:
– Botár! A gentleman a hajnali misére is félórával a kezdés előtt érkezik!
Másnaptól Botár a sekrestyéssel egyszerre ért a kápolnába. Társai még javában aludtak. Ingén azonban látszott, hogy egy hete nem volt lecserélve…
– Botár! A gentleman fehér ingben és zakóban vesz részt minden szertartáson! – érkezett a következő figyelmeztetés.
– Mit ünnepel egyfolytában ez a fiú? – csodálkozott magában a teológia lelkivezetője, akinek feltűnt egy idő után – a sok, pulóveres hallgató között – az öltönyös falusi fiatalember. Amikor megtudta, magához hívatta a teológiai hallgatót, és csak ennyit mondott:
– Ne fáradj, Botár! Gentlemannek születni kell…!
Dávid Botond fotóin a szépség kibontása előkelő módon és szeméremmel történik. Nézzük meg együtt, hogyan jelenik meg a nő ezeken a képeken. Lefelé tekint, miközben csupasz karja térdéhez ér. Kigombolt ingben egy üveg Merlot-t készül kinyitni – az ingtől nem látható, hogy van-e rajta alsónemű avagy nincs. Hol egy széken, egy asztalnál, anyósülésen, hol éppen a füvön ülve villannak elő formás lábai. Feltűnően sokszor tart kezében boros poharat. Aki Botonddal borozott, tudja, miért.
Egy alkalommal túl mohón ittam a Pinot Noir-t lakásán – amely lassan bormúzeummá válik. Botond erélyesen rám szólt:
– Be akarsz rúgni? Ott a pálinka! Vagy szomjas vagy? Itt a víz. De ne sértsd meg a bor szentségét!
A fényképeken borozó hölgyekben egy valami közös: ritka kivétellel feszes ruhák mögül láthatóak. Mi van megengedve, mi történhet a rögzített pillanatok előtt és után? Ránk, szemlélőkre van bízva… Nem tagadom, jómagam Férfiként inkább az után-ra gondolok. Azonban hiába enged meg bármit képzeletem, a Botond által láttatott hölgyek csak szemérmesen mosolyognak, nem adván ki titkukat. Ezért fogalmaztam meg tréfálkozva:
– Te vagy a női szemérem utolsó védelmezője!
Végezetül néhány szó a tárlat címéről, amely természetesen Botond agyából pattant ki. Én csupán annyit finomítottam rajta, hogy a férfit írjuk nagy F-fel. Mert aki nem nagybetűs férfi, annak asszonya válik azzá. A képeken egyáltalában nem látható a Férfi. Mert ő pillanattöredékekre megtisztulva, szemérmesen éli át a bemutatott helyzetet. Magam a szókimondás híve vagyok, ezzel ellentétben Dávid Botond szájából egyetlen alkalommal sem hallottam illetlen szavakat... Bosszankodik is bennem emiatt a sikamlós történetekre éhező író. A fotográfus arra késztet, hogy vele, valamint önökkel, Hölgyeim és Uraim, láthatatlan Férfiakként és ezúttal férfibőrbe bújt nőkként, együtt csodáljuk meg a természet egyik legnagyobb ajándékát: a rejtőzködő női szépséget.
Merre tart ez az alkotói út? Hova érkezik? Költő lesz Peter Camenzind? Nemzetközi hírű, pályája csúcsára érkezett fotóművész lesz Dávid Botond? Kiderül a közeli vagy távoli jövőben. Munkáit megtekintve azonban már most elmondhatom: a fiatal erdélyi alkotó ígéretes, mert tudja: bár a folyóban sok hal úszik, de lenni – csak tíz kilós harcsának érdemes…
Dávid Botond életútja ugyancsak hasonlít a Camenzindéhez.
1972-ben született Székelyudvarhelyen. Elemi iskoláit az erdélyi kisvárosban végezte, majd az 1989-es romániai fordulat után Magyarországra költözött, ahol tizenegy évig élt. Ez idő alatt operatőrképző- és fotós főiskolákon tanult, mígnem – immár magyar állampolgárként –, tapasztalatokkal és kalandokkal gazdagon telepedett haza szülővárosába, hogy fényképészként dolgozzon édesapja műhelyében. Az otthon ihletforrássá vált Dávid Botond számára. Jól bizonyítják ezt az itt látható fotók. Hogy mennyire fontosak számomra ezek a képek? Engedjenek meg evvel kapcsolatban egy személyes vallomást...
Ha fotográfus lennék, olyan képeket készítenék, mint Dávid Botond. Ezért nem fotózom. Maradjak névtelen a fényképészetben, mintsem éppen annak az alkotónak az epigonja, akihez tíz éve szoros barátság fűz, akivel – bár más-más területen – együtt indultunk a művészet útján. Ő állt mellettem, amikor válás terén is megszereztem a fekete öv első dan-t… Lehetetlen elfogulatlanul beszélnem róla, mert eszembe jutnak az egymással vívott boxmeccsek, a szép nyári hetek, amikor gondtalanul autóztunk körbe a Balaton partján, közösen elmélkedve a hessei szavakon: „Az embernek meg kell kísérelnie a lehetetlent, hogy a lehetségest elérje.” A kezdetektől egészen közelről figyelhettem meg, hogyan keresi Dávid Botond mindenben a szépet.
Egy alkalommal, még egyetemistaként, kopott farmerben érkeztem hozzá Veszprémbe. Csúcsminőségű zakóban és ingben fogadott. Amint meglátta öltözetem, így szólt: – Ha te mellettem szegény rokont játszol, én hiába öltözöm elegánsan! – Elvitt egy ruhaboltba és saját pénzén felöltöztetett, majd bevágta a kukába régi ruháim. Nem éreztem megalázónak, mert láttam, őszinte módon ragaszkodik mindahhoz, amit én úgy nevezek: átütő. Átütő szépségű öltöny. Átütő szépségű autó. Átütő szépségű nő. Dávid Botond tanított meg arra, hogy a művész öltönye, autója és nője szebb kell hogy legyen, mint a válságmenedzseré. Nem meg nem értett művész ő, hanem született gentleman.
Hogy ezt nem lehet eltanulni, jól tudja eldugott székely faluból származó ismerősöm, akit katolikus teológiai hallgatóként így ugrattak évfolyamtársai:
– Botár! A gentleman a hajnali misére is félórával a kezdés előtt érkezik!
Másnaptól Botár a sekrestyéssel egyszerre ért a kápolnába. Társai még javában aludtak. Ingén azonban látszott, hogy egy hete nem volt lecserélve…
– Botár! A gentleman fehér ingben és zakóban vesz részt minden szertartáson! – érkezett a következő figyelmeztetés.
– Mit ünnepel egyfolytában ez a fiú? – csodálkozott magában a teológia lelkivezetője, akinek feltűnt egy idő után – a sok, pulóveres hallgató között – az öltönyös falusi fiatalember. Amikor megtudta, magához hívatta a teológiai hallgatót, és csak ennyit mondott:
– Ne fáradj, Botár! Gentlemannek születni kell…!
Dávid Botond fotóin a szépség kibontása előkelő módon és szeméremmel történik. Nézzük meg együtt, hogyan jelenik meg a nő ezeken a képeken. Lefelé tekint, miközben csupasz karja térdéhez ér. Kigombolt ingben egy üveg Merlot-t készül kinyitni – az ingtől nem látható, hogy van-e rajta alsónemű avagy nincs. Hol egy széken, egy asztalnál, anyósülésen, hol éppen a füvön ülve villannak elő formás lábai. Feltűnően sokszor tart kezében boros poharat. Aki Botonddal borozott, tudja, miért.
Egy alkalommal túl mohón ittam a Pinot Noir-t lakásán – amely lassan bormúzeummá válik. Botond erélyesen rám szólt:
– Be akarsz rúgni? Ott a pálinka! Vagy szomjas vagy? Itt a víz. De ne sértsd meg a bor szentségét!
A fényképeken borozó hölgyekben egy valami közös: ritka kivétellel feszes ruhák mögül láthatóak. Mi van megengedve, mi történhet a rögzített pillanatok előtt és után? Ránk, szemlélőkre van bízva… Nem tagadom, jómagam Férfiként inkább az után-ra gondolok. Azonban hiába enged meg bármit képzeletem, a Botond által láttatott hölgyek csak szemérmesen mosolyognak, nem adván ki titkukat. Ezért fogalmaztam meg tréfálkozva:
– Te vagy a női szemérem utolsó védelmezője!
Végezetül néhány szó a tárlat címéről, amely természetesen Botond agyából pattant ki. Én csupán annyit finomítottam rajta, hogy a férfit írjuk nagy F-fel. Mert aki nem nagybetűs férfi, annak asszonya válik azzá. A képeken egyáltalában nem látható a Férfi. Mert ő pillanattöredékekre megtisztulva, szemérmesen éli át a bemutatott helyzetet. Magam a szókimondás híve vagyok, ezzel ellentétben Dávid Botond szájából egyetlen alkalommal sem hallottam illetlen szavakat... Bosszankodik is bennem emiatt a sikamlós történetekre éhező író. A fotográfus arra késztet, hogy vele, valamint önökkel, Hölgyeim és Uraim, láthatatlan Férfiakként és ezúttal férfibőrbe bújt nőkként, együtt csodáljuk meg a természet egyik legnagyobb ajándékát: a rejtőzködő női szépséget.
Merre tart ez az alkotói út? Hova érkezik? Költő lesz Peter Camenzind? Nemzetközi hírű, pályája csúcsára érkezett fotóművész lesz Dávid Botond? Kiderül a közeli vagy távoli jövőben. Munkáit megtekintve azonban már most elmondhatom: a fiatal erdélyi alkotó ígéretes, mert tudja: bár a folyóban sok hal úszik, de lenni – csak tíz kilós harcsának érdemes…
Elhangzott a budapesti Hilton Hotelben, 2010. április 2-án.
