HARCSÁK, MEDVÉK, TIGRISEK

Rendkívüli élményekben gazdag őszt tudhatok magam mögött. Kányádi Sándorral való fellépésünk után a homoródi medvéktől rövid időre elbúcsúzva nagy harcsákkal találkozhattam az itáliai Pó folyón. Ezt követően magamhoz ölelhettem egy szibériai tigrist. E felejthetetlen élmények újra feltöltenek, életkedvet adnak a fagyos téli napokra. Bár az erdőn minden évszakban történik valami. Talán a hideg, esős napokon a legjobb ott tartózkodnom, amikor se gombászók, se motorosok nem zavarják a nyugalmam. Ilyenkor nincs időm rágódni a múltamon, tervezni a jövőm, mert a lehetőség, hogy bármikor elém léphet a nagyvad, visszahelyez a jelenbe, amelyben oly keveset vagyunk ebben a rohanó korban. Tudatlan voltam? Maradi vagyok? Öreg lettem? Az erdővel és állatokkal való találkozás megfiatalít. Ezt kívánom neked is, kedves Olvasó!

MEDVEKALAND

Régi álmom vált valóra: elkészült első saját medvés filmem... Pár percig pillanthattam bele a nagyvad életébe. Azóta igyekszem a közelében tartózkodni. Minél többet... A barna bundások ihletet, életkedvet adnak. Álljon itt erről az ÉS-ben megjelent rövid munkám: 

Exodus egy éjszakára

Szabad medve szuszogását hallgatni – tíz méterről.  Nézni, hogyan ébred az erdő. Beleszagolni a hajnali levegőből áradó növényillatba. Utoljára kisgyerekként aludtam erdőn. A Kelemen Havasokban túráztunk Apám osztályával. Reggel avval ébresztett minket a pásztor, hogy a medve kinyalta a sátor mellett hagyott edényeinket.  Harminc évvel később eldöntöttem: kivonulok a társadalomból. Egyetlen éjszakára. Ez első hallásra mulatságosnak tűnhet, de ha belegondolunk, egyre kevesebben képesek megtenni napjainkban, amikor a nagyvárosokban áramló embertömeg már csak a bevásárlóközpontokban lát vízesést. Európa borotvált arcú vénember lett, lakói még a hátát is borotválják. Jól látható a repülőgépekből. Egy felparcellázott kontinens, beszennyezett folyókkal és erdőkkel, eltűnő nagyvadakkal. Ebben a helyzetben egyetlen éjszakai társadalomkívüliség is kiváltságnak számít…

Kivonulásom előtt három hónapon át etettem kedvenc lesemnél a medvéket. Törökbúzát vásároltam a közeli faluból, és vadalmát szedtem mellé. Napközben szórtam szét a kiválasztott tisztáson a reményben: jönni fog rá a mackó. Elszántságom megmosolyogták barátaim: – Egy egész nyarat etetésre pazarolni gombászás helyett! Veled csak lesre lehet menni, medvét nem lát az ember! – nevettek gúnyosan. Legyintettem. Napról-napra kitartóan készültem az éjszakára. Exodusom éjszakájára. Amikor közeledett az idő, bepakoltam az autóba a hálózsákot, fotógépet, kamerát, távcsövet, kézilámpát – és egy jókora vadászkést a barna bundás megtévesztése céljából. Utóbbitól kissé bátrabbnak éreztem magam, bár tudtam, esélytelen volnék egy küzdelemben. Ha mégis győznék, több ezer eurós kártérítésre ítélne a bíróság. Betettem hát egy üveg pinot noir-t is a kés mellé, hogy legalább legyen erőm a lesben tartani magam éjszakára, és ne meneküljek vissza idő előtt a civilizációba. Majdnem otthon feledtem az iPhone-om, amellyel végszükség esetén ki tudom szedni ágyából az erdészt, hogy segítségemre siessen, ha baj van. A laptopomra is gondoltam, hogy még a helyszínen megvághassam a medvés filmet és a képeket. – Világgá mész!? – élcelődött a szomszédom, amikor látta, hogy telepakolom az autóm.

Már délután a helyszínre érkeztem. Egy jókora kalapáccsal a les ajtajába két százas szeget vertem, majd a félfára görbítettem belülről.  – Ide még egy dinoszaurusz se törhet be ma éjjel, nemhogy egy anyamedve bocsostul! Az alacsony fatákolmányban elhelyeztem a magammal hozott tárgyakat, majd kilopakodtam, hogy megmossam még utoljára arcom a les alatt csordogáló hegyi patakban. Vajon tényleg utoljára? Visszaérek innen ép bőrrel a nagyvárosi plázákba? Ülhetek még metrón? És repülőn? Utóbbi útjait mintha szándékosan vezetnék el az erdők felett, talán azért, hogy ne az épületekre zuhanjanak. A természet csendjét csak a magasban zúgó gépek törték meg. Ehhez már az utolsó szabad nagyvadaknak is hozzá kellett szokniuk. Alkonyodott. A felhők bíborba öltöztek, mint a konklávéra vonuló kardinálisok. Két varjú körözött a törökbúzával kevert vadalma felett. Elhelyezkedtem, felállítottam a kameraállványt, kinyitottam az üveget – egyszóval minden zajos műveletet elvégeztem, hogy csendben maradhassak az órára, amikor táplálék után indulnak a vadak. Az alattam zúgó patak nekem dolgozott: hangja elnyomta légzésem és mocorgásom. Tudtam: a medve a legapróbb neszre is felkapja fejét és elrohan. Nem tudom, mennyi időt tölthettem némaságban. Indulásom előtt azt hittem, lesz időm terveimen, tennivalóimon, témáimon gondolkodni a lesben. Nem számoltam az erdő jelenével, amely minket, múltunkban és jövőnkben turkáló embereket is felráz. Minden percben ott volt a lehetőség, hogy elém lép a nagyvad, ezért törpültek el emlékeim és reményeim. Az erdő visszarángatott abba az örök jelenbe, amelyben maga is él. Figyelni kezdtem a les előtt repülő rovarokra, az alkonyati szélben hajladozó ágakra és a madárhangokra. Elfeledkeztem a mellettem heverő kütyükről. A nap már lebukott a fenyőkatedrálisokkal borított hegyek mögött. Ekkor éktelen zaj robbant be a nyugalomba. Megdermedtem. Egy hatalmas kő zúdult lefelé az avaron, hangjától valósággal döngött az erdő. – Nem indulhatott el magától! A medve! Alighogy ez átvillant agyamon, hatalmas test közeledtét jelezték éktelen recsegésükkel az ágak. Torkom összeszorult, bátorságom inamba szállt. A medve meg csak jött és jött, mígnem előttem mintegy tíz méterre kilépett a tisztásra. Izzadtan tapadtam a les falához, miközben agyamban tudatosult a látvány: nem álmodom, egy elefántnagyságú medve szaglászik az enyhe szellőben, majd pár imbolygó lépés után leheveredik a törökbúzám elé, és ropogtatni kezdi. A félelemmel egy időben csodálni kezdtem a vad hatalmas fejét, apró szemeit és hosszú hátát, amelyen fehér kontúrral búcsúzott a fény. Távcsőről, fotógépről, kameráról elfeledkezve szemléltem a székelyföldi erdők királyát. Nem tudtam betelni a szépséggel, a fenséggel, ahogyan körbetekintett, nem figyeli-e valaki. Ketten voltunk a világmindenségben, a táplálkozás közben hangosan lélegző medve és én. Prüszkölésébe beleremegett a gyomrom. Sötétedett. Moccanni sem bírtam. Kővé dermedve próbáltam barátkozni a látvánnyal. A nagyvad végtelennek tűnő perceken át nézett a lesbe. Jó időbe telt, amíg rájöttem: csak én látom őt. Ekkor kihajoltam. Tekintetünk találkozott. Hirtelen felpattant. Idegesen forgatta fejét, majd villámgyorsan eltűnt szemeim elől. Rohanásába beleremegett az erdő. – Ezek után nem tölthetem itt az éjszakát. Haza kell mennem! – gondoltam halálra váltan, majd elfordítottam a szegeket, és kinyitottam a les ajtaját. Ahogy kiléptem, éktelen fújtatás és morgás hangzott fel a fák közül. Egy szempillantás alatt ugrottam vissza és zártam magamra az ajtót. Innen már nincs visszaút, maradok reggelig, kortyolni kezdtem a pinot noir-t, hogy legalább finom borral legyek úrrá félelmemen. Közben feljött a hold, fényében aranylott a kis patak. – Hány medve jön még ide az éj folyamán? Hajnalban is érkeznek? – tűnődtem magamban, miközben megpróbáltam vízszintesbe helyezni magam, hogy aludhassak. Álmomban medveóriások rázták a lest, mancsaikkal benyúltak a fejem fölé, és éktelen hangokat hallattak. Nem tudom, hányan lehettek, ordításuk messzire hallatszott.  Óránként megébredtem. Ilyenkor újra és újra spirálnak képzeltem el a természetet, amelyen, ha felfelé haladunk, a mélyébe már nincs visszaút. Mi, emberek évezredekkel ezelőtt hagytuk el az erdőt. Azóta itt már csak vendégek lehetünk. Már pirkadt, amikor rádöbbentem: egyszer meg kell halnom, hiába tolakodom az emberek közt a társadalomban dicsőség- és hatalomvágytól fűtve. A medve is tudja ezt, azért nem ismerjük a pontos élettartamát. Elvonul meghalni a barlangba, ahonnan kijöttünk iPhone-t használni. A dermesztő éji vadonból kisszerűnek tűnt a nagyváros. Az éjszakai neszek ébresztettek rá anélkül, hogy outsiderré váltam volna: a találkozások maradnak meg egyedül. Az vagyok, akivel, amivel találkozom. Késem markolatát szorongatva a közeli helységben parkoló autómhoz ballagtam le a ködbe burkolózott völgybe. Tekintetemben ott maradt a medve. Azóta úgy nézek az emberek szemébe, mint ahogy enyémbe a nagyvad: örök jelenben. Kíváncsian és szabadon.