Régi álmom vált valóra: elkészült első saját medvés filmem... Pár percig pillanthattam bele a nagyvad életébe. Azóta igyekszem a közelében tartózkodni. Minél többet... A barna bundások ihletet, életkedvet adnak. Álljon itt erről az ÉS-ben megjelent rövid munkám:
Exodus
egy éjszakára
Szabad
medve szuszogását hallgatni – tíz méterről.
Nézni, hogyan ébred az erdő. Beleszagolni a hajnali levegőből áradó
növényillatba. Utoljára kisgyerekként aludtam erdőn. A Kelemen Havasokban túráztunk
Apám osztályával. Reggel avval ébresztett minket a pásztor, hogy a medve
kinyalta a sátor mellett hagyott edényeinket.
Harminc évvel később eldöntöttem: kivonulok a társadalomból. Egyetlen
éjszakára. Ez első hallásra mulatságosnak tűnhet, de ha belegondolunk, egyre
kevesebben képesek megtenni napjainkban, amikor a nagyvárosokban áramló
embertömeg már csak a bevásárlóközpontokban lát vízesést. Európa borotvált arcú
vénember lett, lakói még a hátát is borotválják. Jól látható a repülőgépekből.
Egy felparcellázott kontinens, beszennyezett folyókkal és erdőkkel, eltűnő
nagyvadakkal. Ebben a helyzetben egyetlen éjszakai társadalomkívüliség is
kiváltságnak számít…
Kivonulásom előtt három
hónapon át etettem kedvenc lesemnél a medvéket. Törökbúzát vásároltam a közeli
faluból, és vadalmát szedtem mellé. Napközben szórtam szét a kiválasztott
tisztáson a reményben: jönni fog rá a mackó. Elszántságom megmosolyogták
barátaim: – Egy egész nyarat etetésre pazarolni gombászás helyett! Veled csak
lesre lehet menni, medvét nem lát az ember! – nevettek gúnyosan. Legyintettem.
Napról-napra kitartóan készültem az éjszakára. Exodusom éjszakájára. Amikor
közeledett az idő, bepakoltam az autóba a hálózsákot, fotógépet, kamerát,
távcsövet, kézilámpát – és egy jókora vadászkést a barna bundás megtévesztése
céljából. Utóbbitól kissé bátrabbnak éreztem magam, bár tudtam, esélytelen
volnék egy küzdelemben. Ha mégis győznék, több ezer eurós kártérítésre ítélne a
bíróság. Betettem hát egy üveg pinot noir-t is a kés mellé, hogy legalább
legyen erőm a lesben tartani magam éjszakára, és ne meneküljek vissza idő előtt
a civilizációba. Majdnem otthon feledtem az iPhone-om, amellyel végszükség
esetén ki tudom szedni ágyából az erdészt, hogy segítségemre siessen, ha baj
van. A laptopomra is gondoltam, hogy még a helyszínen megvághassam a medvés
filmet és a képeket. – Világgá mész!? – élcelődött a szomszédom, amikor látta,
hogy telepakolom az autóm.
Már délután a
helyszínre érkeztem. Egy jókora kalapáccsal a les ajtajába két százas szeget
vertem, majd a félfára görbítettem belülről.
– Ide még egy dinoszaurusz se törhet be ma éjjel, nemhogy egy anyamedve
bocsostul! Az alacsony fatákolmányban elhelyeztem a magammal hozott tárgyakat,
majd kilopakodtam, hogy megmossam még utoljára arcom a les alatt csordogáló
hegyi patakban. Vajon tényleg utoljára? Visszaérek innen ép bőrrel a nagyvárosi
plázákba? Ülhetek még metrón? És repülőn? Utóbbi útjait mintha szándékosan
vezetnék el az erdők felett, talán azért, hogy ne az épületekre zuhanjanak. A
természet csendjét csak a magasban zúgó gépek törték meg. Ehhez már az utolsó
szabad nagyvadaknak is hozzá kellett szokniuk. Alkonyodott. A felhők bíborba
öltöztek, mint a konklávéra vonuló kardinálisok. Két
varjú körözött a törökbúzával kevert vadalma felett. Elhelyezkedtem, felállítottam
a kameraállványt, kinyitottam az üveget – egyszóval minden zajos műveletet
elvégeztem, hogy csendben maradhassak az órára, amikor táplálék után indulnak a
vadak. Az alattam zúgó patak nekem dolgozott: hangja elnyomta légzésem és mocorgásom.
Tudtam: a medve a legapróbb neszre is felkapja fejét és elrohan. Nem tudom,
mennyi időt tölthettem némaságban. Indulásom előtt azt hittem, lesz időm
terveimen, tennivalóimon, témáimon gondolkodni a lesben. Nem számoltam az erdő
jelenével, amely minket, múltunkban és jövőnkben turkáló embereket is felráz.
Minden percben ott volt a lehetőség, hogy elém lép a nagyvad, ezért törpültek
el emlékeim és reményeim. Az erdő visszarángatott abba az örök jelenbe,
amelyben maga is él. Figyelni kezdtem a les előtt repülő rovarokra, az
alkonyati szélben hajladozó ágakra és a madárhangokra. Elfeledkeztem a
mellettem heverő kütyükről. A nap már lebukott a fenyőkatedrálisokkal borított hegyek
mögött. Ekkor éktelen zaj robbant be a nyugalomba. Megdermedtem. Egy hatalmas
kő zúdult lefelé az avaron, hangjától valósággal döngött az erdő. – Nem
indulhatott el magától! A medve! Alighogy ez átvillant agyamon, hatalmas test
közeledtét jelezték éktelen recsegésükkel az ágak. Torkom összeszorult,
bátorságom inamba szállt. A medve meg csak jött és jött, mígnem előttem mintegy
tíz méterre kilépett a tisztásra. Izzadtan tapadtam a les falához, miközben
agyamban tudatosult a látvány: nem álmodom, egy elefántnagyságú medve
szaglászik az enyhe szellőben, majd pár imbolygó lépés után leheveredik a
törökbúzám elé, és ropogtatni kezdi. A félelemmel egy időben csodálni kezdtem a
vad hatalmas fejét, apró szemeit és hosszú hátát, amelyen fehér kontúrral
búcsúzott a fény. Távcsőről, fotógépről, kameráról elfeledkezve szemléltem a
székelyföldi erdők királyát. Nem tudtam betelni a szépséggel, a fenséggel,
ahogyan körbetekintett, nem figyeli-e valaki. Ketten voltunk a
világmindenségben, a táplálkozás közben hangosan lélegző medve és én.
Prüszkölésébe beleremegett a gyomrom. Sötétedett. Moccanni sem bírtam. Kővé
dermedve próbáltam barátkozni a látvánnyal. A nagyvad végtelennek tűnő perceken
át nézett a lesbe. Jó időbe telt, amíg rájöttem: csak én látom őt. Ekkor kihajoltam.
Tekintetünk találkozott. Hirtelen felpattant. Idegesen forgatta fejét, majd
villámgyorsan eltűnt szemeim elől. Rohanásába beleremegett az erdő. – Ezek után
nem tölthetem itt az éjszakát. Haza kell mennem! – gondoltam halálra váltan,
majd elfordítottam a szegeket, és kinyitottam a les ajtaját. Ahogy kiléptem,
éktelen fújtatás és morgás hangzott fel a fák közül. Egy szempillantás alatt
ugrottam vissza és zártam magamra az ajtót. Innen már nincs visszaút, maradok
reggelig, kortyolni kezdtem a pinot noir-t, hogy legalább finom borral legyek
úrrá félelmemen. Közben feljött a hold, fényében aranylott a kis patak. – Hány
medve jön még ide az éj folyamán? Hajnalban is érkeznek? – tűnődtem magamban,
miközben megpróbáltam vízszintesbe helyezni magam, hogy aludhassak. Álmomban
medveóriások rázták a lest, mancsaikkal benyúltak a fejem fölé, és éktelen
hangokat hallattak. Nem tudom, hányan lehettek, ordításuk messzire hallatszott. Óránként megébredtem. Ilyenkor újra és újra
spirálnak képzeltem el a természetet, amelyen, ha felfelé haladunk, a mélyébe
már nincs visszaút. Mi, emberek évezredekkel ezelőtt hagytuk el az erdőt. Azóta
itt már csak vendégek lehetünk. Már pirkadt, amikor rádöbbentem: egyszer meg
kell halnom, hiába tolakodom az emberek közt a társadalomban dicsőség- és
hatalomvágytól fűtve. A medve is tudja ezt, azért nem ismerjük a pontos
élettartamát. Elvonul meghalni a barlangba, ahonnan kijöttünk
iPhone-t használni. A dermesztő éji vadonból kisszerűnek tűnt a nagyváros. Az
éjszakai neszek ébresztettek rá anélkül, hogy outsiderré váltam volna: a
találkozások maradnak meg egyedül. Az vagyok, akivel, amivel találkozom. Késem
markolatát szorongatva a közeli helységben parkoló autómhoz ballagtam le a
ködbe burkolózott völgybe. Tekintetemben ott maradt a medve. Azóta úgy nézek az
emberek szemébe, mint ahogy enyémbe a nagyvad: örök jelenben. Kíváncsian és szabadon.