Előttem ül. Maga elé néz. Órák telnek el, hogy arcát fürkészem. Tekintetem lassan halad lefelé. Megcsodálom izmos vállait, kőkemény felkarizmát. Alkarját figyelve újabb órákat töltök el. Mert a férfierő az alkar izomrostjain mutatkozik meg leginkább. E rostokon igyekszem felmérni a veszélyt, mielőtt ellenfeleimmel harcra kelnék. Hirtelen villan belém, hogy felvettem testtartását. Most ugyanúgy ülök, mint ő: bal térdemre helyezett jobb karom ökléhez támasztom fejem. Hasizmát figyelem, és gondolkodom. Gyerekkorom óta hasfalam edzettem legtöbbet. A harcos gyomrát ha átütik, lelkét ütik át. Egyes keleti harcosok szerint a lélek a gyomorban lakozik. Ezért vágják fel hasfalukat a japán szamurájok a harakirivel, ha súlyosan vétkeznek. Törvényeik értelmében a bűnös léleknek távoznia kell a gyomron át. Uruk parancsára vagy önként végeznek magukkal. Úgy élnek, hogy bármikor fogadni tudják a halált. Miután felvágták éles tőrrel hasukat, segítséget kapnak: a mellettük álló kardmester egyetlen suhintással vágja le fejüket. Így kerülik el, hogy a halál előtti fájdalom miatt megszégyenüljenek. Combizmait, majd lábszárát figyelem. Mintha megállt volna az idő. Periférikusan szemlélem, hogy egyszerre láthassam minden testrészét. Olyan, mint a hiúz, mely másodperctöredékekre szoborrá vált az állatkertben, mielőtt áldozatára, a visítozó fehér házinyúlra rontott volna: a még és a már közti feszültségben lebeg. Nem értem, miért nem tudta megfejteni senki, miről gondolkodhat. A harcról, mely szellemi és anyagi világunk, a létezés fő mozgatórugója. Felpillantok. Mintha felállna és elindulna. Úgy tűnik, látogatók döbbent serege követi egészen a kert kapujáig. Ülve maradok. Utánzom őt. A japán turisták most engem fényképeznek. Szemeim lehúnyom, és megpróbáltatásokkal teli utamra gondolok. Esteledik. Egy kéz ér fejemhez. Felriadok. Dani tekint rám. Mellőle szól halkan a kapus: – Pardon, Monsieur, je sais que le Maître a créé quelque chose deparfait, mai c'est l'heure de la fermeture, vous devez quitter le jardin du musée (Bocsásson meg uram, tisztában vagyok vele, hogy a mester szobrai bámulatra méltó remekművek, de most már záróra, kérem, fáradjon ki a múzeumkertből).(Regényrészlet)