Kedves Noémi,Amikor áthaladt velem azon a szászfenesi átjárón a Bécs felé száguldó autó, téged éppen temettek… Budapesthez közeledve ért a hír, hogy ködbe vesző messzi tájakra mentél, honnan nincsen visszaút… Felelevenedtek közös székelyhídi felolvasásunk képei, amikor Muszka Sanyival figyelmesen hallgattuk szavaid, majd találkozásunk a budapesti Népligetben, ahol épp felszállni készültél a fogyatékos barátodhoz induló autóbuszra…
Aztán bretteres fellépésem, amelyen a kör elnökeként nem jelentél meg, sőt, kikapcsoltad telefonod a kezdés előtti percekben. Akkor kissé nehezteltem rád, most utólag elfogadom magyarázatod, beteg voltál, rosszul érezted magad. Tán arra vigyáztál, hogy téged csak mosolyogva láthassunk. Hogy emiatt egyesek amolyan szelídke bolondnak láttak? Ne törődj vele, minden poéta alapból bolond, kiváltképpen magyar nyelvterületen (Csokonai óta tudjuk). Ennél fontosabb, hogy elinduljon útján a Gondolat, amit leírtál, és megbirkózzon az idővel, amelyből temagad kiléptél. Isten nyugtasson – suttogom neked, míg mosolyod átlendül a házsongárdi hanton, hogy az Emotikon oldalain örökre elpihenjen.
