A napokban vásároltam meg a Hermann Hesse és Thomas Mann levelezését tartalmazó kötetet. Mohón nekiestem, és… meglepődtem… Milyen másképpen beszéltek egymással a huszadik század eleji szerzők, pontosabban volt, miről másképpen beszélniük. A könyv olvastán Apám jutott eszembe, aki azért nem lett író, mert fiatalon elolvasta a Háború és békét. - Ilyet én nem tudok írni, ezért inkább olvasó maradok – suttogta magának. Állítom: jobb egy profi olvasó, mint egy közepes író. Véleményem szerint az alacsonyabb alkotói szint, amelyet jómagam pehelysúlyú zseninek neveztem, a viselkedésben is megnyilvánul. Ugyancsak Apám állt fel egyszer türelmetlenül a múzsafiak asztalától:- Negyvenhét perce számomra ismeretlen és jelen nem lévő költőket mocskolnak ahelyett, hogy Arany Jánosról beszélnénk… Az egymás háta mögötti fröcsögő pocskondiázás tehetségtelenségre vall. Ezzel szemben a géniuszok mindig is tisztelték egymást. Megható, ahogy Thomas Mann leveleit kezdi: Igen tisztelt Hesse Úr!
Kedves Mann Úr! Levele örömet hozott hajlékunkba – válaszol Hesse. Goethéről, Tolsztojról, Victor Hugóról cserélnek eszmét, miközben hétköznapjaikba is bepillantást nyerhetünk. Amikor Mann után Hessének is odaítélik 1946-ban a Nobel-díjat, a barát csak ennyit ír egy képeslapra:
Finally the gentlemen in Stockholm happened to join my ten years old idea.
Congratulation
Thomas Mann
(„Végre csatlakoztak a stockholmi uraságok tízéves ideámhoz. Gratulálok. Thomas Mann”)
Életemben soha nem volt részem ilyen intenzív, hosszan tartó, hűséges és gyümölcsöző barátságban – búcsúzik Hesse 1955-ben Mann ravatalánál. Példájukkal, lelkületükkel indulok az idei árkosi írótáborba, hogy a különbözőségek ellenére is tiszteljük egymást.
