Varga Melinda újra kérdezett:
Azon kevés író közé tartozol, akik nem elsősorban díjak, elismerések megszerzésére törekednek görcsösen. Huszonnégy éve karatézol, néptáncos vagy, tanár is, hogyan kerültél mégis közel az irodalomhoz? Mi késztetett arra, hogy írj?
Bár Apám kétezer kötetes könyvtárában fogantam, harminc éves koromig meg sem fordult a fejemben, hogy író legyek. Ferences papnak készültem, aztán hétszeres karate világbajnoknak (csak az országos bajnokságig jutottam el), majd nemzetközi hírű néptáncosnak, bölcsészeti egyetemi professzornak, férjnek és csavargó gróf csávónak. Ezek a látszólag egymásnak ellentétes területek az írásban váltak eggyé számomra. Mindig is író voltam tehát, csak nem tudtam. Nem akarok én senkit bántani, de a legtöbb szerzőnél ez pont fordítva van.
Úgy tudom, először versekkel próbálkoztál. Mi lett velük?
Nem voltak átütőek, ezért elégettem őket. Én nem hagyok morzsákat magam után, hogy amikor már magától is fut a nevem, nyugodtan piknikezhessek. Fontosnak tartom az önkritikát. Egyelőre prózában tudom kifejezni magam. Nem kizárt, hogy írni fogok még verseket. De csak azokat közlöm belőlük, amelyek messze meghaladják a közlési szintet. Mert nem magamra kell gondolnom, hanem az engem olvasókra.
A prózaírónak élettapasztalatra, mondhatnánk, érettségre van szüksége. Te saját magadat írod meg?
Székely János szerint az írók kilencven százalékban önmagukat írják meg. Az érdekes életre nem lehet rájátszani. De ha megvan, akkor nem kell azon szenvedni, hogy a mások történeteit meséld. Utam nem érdem és nem öröm. Én például nem kívánnék ellenfeleimnek egy érdekes életet…
Hogyan csapódik le írásaidban a harcos, a szerzetes, a néptáncos, hiszen mindegyik másféleképpen érdekes tevékenység? Miként építed bele őket a novellákba, regénybe?
Inkább hivatásoknak nevezném őket. Íróként belebújhatok a harcos, a szerzetes, a néptáncos, sőt, a pap és a prostituált bőrébe is. Senki nem várhatja el, hogy épp az utóbbi szájába adjam a „Laudetur” köszöntést.
A papi hivatást feladtad, miért?
Mert tizennyolc évesen, kétheti szerzetesi jelöltség után szerelmes lettem. Hiába győzködött az akkori ferences provinciális. Én a szerelmet választottam. A lány azután távozott életemből. De ma neki is köszönhetem, hogy éppen irodalomról kérdezel…
A karatéval aktívan foglalkozol. Mi szükséges ahhoz, hogy valakiből igazi harcos legyen, mi ennek a harcművészetnek az alapja?
Karatéban nem vagyok tehetséges. Viszont épp a tehetségtelenek tudnak végig menni ezen a pályán. Azok, akiknek hét bal kezük és huszonegy bal lábuk van. A zsenik az első években megunják a gyakorlást és feladják. Az üres kézzel való harc útja hosszú távfutás. Én most a fekete öv harmadik dannál tartok két évtizednyi munka után. De csak a hatodik dannál kezdődik az a szint, amikor a mester igazán érett lesz, mint az öreg bor.
Hogyan kezdtél el karatézni?
A dalnok testvérem, Murányi Tóni vitt el először edzésre. Ő két hónap után abbahagyta. Biztosan azért, mert tehetséges volt. Tíz év múlva épp abban a városban élt, ahol karatemesteri vizsgát kellett tennem. Eljött, megnézte, majd vállon veregetett, és ennyit mondott: adtam a karatés társadalomnak egy fekete övest.
Hogyan látnak téged tanítványaid, milyen érzés kisgyereket tanítani a harcra?
Csapatvezető nincs karizma nélkül. Mesterként meg kell tudni szerettetni a tanítvánnyal a harcot. Meg kell értetni vele: a fájdalomérzet azokban a percekben fogja őt igazán segíteni, amikor majd felnőttként elválik tőle a felesége, vagy meghal az édesanyja. Persze a tizenéves gyerekek ezt még nem értik. Ott van a szemükben a csillogás, amit később legtöbbjükből kiöl a tanintézményekből áradó apátia. És ez a csillogás számomra nagy kincs. Úgy néznek rám, mint a hiúzkölykök. Ezért is neveztem el őket így. Egyedüliek Erdélyben, akik párhuzamosan tanulják a karatét a néptánccal. Tevékenységük itt követhető: Hiúzkölykök
Az élet harc, bármennyire közhelyesen hangzik, az irodalomban is van viszály, párbajra hívják olykor az embert, a szerelemről nem beszélve… Segít neked mindennapjaidban, alkotásaidban a karate, a vele járó életfelfogás?
Az irodalomban csak a tehetségtelenek viszálykodnak. Az igazán nagyok mindig is szerették és tisztelték egymást. Egy lány szívét elnyerni? Bréda magiszter erre mondja: vagy van ragasztó az első találkozásnál, vagy nincs. A karate a zuhanásaim utáni talpra állásban, újrakezdésben, megújulásban segít igazán.
A néptánchoz hogyan kerültél közel?
Gyerekként hét évet néptáncoltam. 1986-ban országos első lettem legényes kategóriában a Ceauşescu elvtárs mosolyáért szervezett Megéneklünk, Románia címet viselő országos fesztiválon. Mára azonban olyan hivatásos táncosok vannak Erdélyben, akik nálam sokkal jobban verbunkolnak. Beszéltem is egyikükkel már, hogy segítségével tovább fejleszthessem magam a táncban – kizárólag a Hiúzkölykök és a magam örömére. Mert aki mindenben vérprofi, az gyanús.
Visszatérve az irodalomhoz, első köteted nagy port kavart a prérin, nem csak a szakma, a közvélemény is megbotránkozott kissé, minek volt köszönhető ez az óriási visszhang?
Ki mertem mondani azt, amit mások nem. A harcból hozott elszántsággal, szavaim kardjával vágtam bele az irodalomba. Bármilyen pályán haladsz, csak úgy lesz igazi sikered, ha őszinte vagy.
Az Erdélyi Híradó Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy publikált téged, mit gondolsz, fontos, hol jelenik meg az író első könyve?
Ha már karrierről beszélünk: te hol fociznál szívesebben? A Real Madridban cserejátékosként, vagy a Nagygalambfalvi Izzadásnál csatárként? Nos, én szívesebben „játszom” az Orbán János Dénes felfedezőm neve fémjelezte erdélyi poétaválogatottban, mint a helyi pehelysúlyú zsenik között.
„Az erdélyi poéta legyen olyan, mint a föld, amelyen él: kemény és viharálló. Ne pedig betonsilókban pöffeszkedő bélpoklos monitorgiliszta, akinek az Isten könyörületből adja a nemi ösztönt...” mondja az első köteted fülszövege. Milyen is legyen akkor napjainkban az erdélyi író, költő, mi tehet átütővé egy kortárs művet?
Nemcsak író vagyok, hanem olvasó is. Mindig is utáltam a keretlencsés, magas kultúráról nyálasan értekező írókat. Éppen az egyik kedvencem, Bukowski mondja, hogy számára íróként íróval beszélni olyan, mint amikor két légy ugyanazt a szart rágja. Én az írótársaimban először az embert keresem. Nagy mű ugyanis csak nagy emberben rejtezik.
Hamarosan megjelenik a Zordok című könyved Budapesten, milyen meglepetéseket tartogatsz benne?
Még nem tudom, melyik kiadó fogja kiadni. Szeretném, ha idén megjelenne, de ez nemcsak tőlem függ. Olyan lovagregény és pikareszk elemeket tartalmazó munka, amelyben kíméletlenül jelen van a helyőrséges kötetemre jellemző szókimondás. Hogy átütő-e? Eldönti majd az Olvasó…
A költő egyik éltető eleme a szerelem. Az írónak mennyire fontos ez, milyennek kell lennie az igazi múzsának?
Az öreg motoros szerint a kövér nő olyan, mint az új japán motorbicikli: jó rajta a mezőn tekerni, de nem szívesen mutatkozik vele nyilvánosság előtt az ember. Nagyon aktuálisat kérdeztél. Mert rövid ideje, közel húsz évvel ferences jelöltségem után újra szerelmes vagyok valakibe, akiről nem kell bizonygatni, hogy nem olyan szép, de azért jó a lelke… Költő vagy író? Lényegében csak a német Dichter létezik, aki nem verset vagy prózát ír, hanem sűríti magát a gondolatot, élete pedig értelmetlen a múzsa nélkül…
Van kedvenc idézeted (lehet saját is, sőt), ami leginkább illik rád, jellemez téged, mottóként szolgál?
Nem szeretek másokat idézni. Ezt tegyék azok, akiknek nincsenek saját gondolataik. Ezért zárjuk ezt a beszélgetést egyik kedvenc mondatommal: a folyóban sok hal úszik, de lenni csak tíz kilós harcsának érdemes.
Forrás: Irodalmi Jelen