Murányi Sándor Olivér 2007-es Felnyomták szentnek kötete olyan értelemben meglepetés, hogy a végletek novellisztikája, meglepő a novellák fesztávolsága, a hangvételek változatossága, a szabályosabb meg a szabálytalanabb előadásmód ciklusokba rendeződése, minekutána tudatosul, hogy a szent és a profán valójában ugyanannak színe és visszája (Anatole France ezt tudatta a maga szkeptikus-ironikus módján Thais-ával, Thomas Mann A kiválasztott című regényével tanúsította, hogy a legnagyobb bűn közelében ott a kiengesztelődés, a szentté válás lehetetősége). A világirodalmi példák csupán azt célozzák, hogy obszcén és emelkedett, nevetséges és fenséges, szakrális és deszakralizált mai szemlélését értékelni tudjam a novellista kötetét lapozgatva. A ciklus első részében Szent Ferenctől Fráter Györgyig, kisvárosi különcöktől gyermekkori traumáig, szinte misztikába hajló erdélyi történettől a költőkarrier szatírába hajló, egyben anekdotizáló előadásáig próbálja Murányi a megszólalás célszerű, tömörített alakzatait – sugallva, hogy egy terjedelmesebb epikai mű történetváltozatai felé ugyanúgy nyitható ez a fajta novellisztika, mint egy korszerűbben értelmezett erdélyiség felé (amelynek olyan képviselőit érdemes idesorolni, mint Mózes Attila, Király László és nem utolsósorban Bálint Tibor). Murányi egyetlen epizódot vázol föl, nemigen bontja ki, sejteti, hogy a színre hozott emberi sorsok egy szigorúan megtervezett vagy éppen ellenkezőleg, egy sugallatra megváltozó tudati cselekvés irodalmivá alakuló dokumentumai. A tömörítés minden bizonnyal erőssége, a lemondás a fölös retorikáról nem kevésbé. A középkor emígy jelenik meg: „Alkonyodott, a környező dombok, mint hasukon fekvő vörös oroszlánok búcsúztak a Naptól, egyre inkább maguk közé rejtve széles mancsaikkal a várost”. Hogy aztán a Naphimnusz (a novella végén) elárulja az itáliai tájkép mögöttesét. Az utolsó napját élő Fráter György a sírba viszi legújabb, fondorlatos nemzetmentő tervét, s ami marad, a természeti mítosz sokértelműsége által elfedett üzenet a létezés kiszámíthatatlanságáról:„...Pisztrángjai szétrebbentek a gyilkosok fegyverei elől, nyíl-oldaluk megvillant a reggeli napsütéstől áttetsző vízben – először a Maros fűzfái alatt, majd a Küküllőbe szöktek, és üldözőik elől menekülve, a hegyi vizek felé vették útjukat. Azóta is szüntelenül zaklatják őket, de mindig ott tanyáznak a Tatros völgyét keresztül-kasul irdaló patakocskák mélyebb árkaiban.”A második ciklus beszédes címe: Pinufiusz apát pornóprédikátzióiból. A harmadiké: Lógalék: Pinufiusz apát hagyatékából. Tág tere nyílik a szent lerántásának a profánba. Történhetne ez kamaszos kajánsággal, történik (a kevésbé sikerült darabokban) rousseau-i civilizáció-kritikával, illetőleg a civilizációs kényelmesség természetelvű ostorozásával, a nyelvi humor azonban menti még a „fedezet” nélküli kijelentéseket is; és történik a legsikerültebb darabokban a regiszterek igen ügyes és hatásos keverésével. Hiszen a prédikáció a jobbulás, a tanítás, az útmutatás, nagyon kevéssé a személyes esetlegességek, az önirónia műfaja, az évszázadok szentesítette műforma, a rituálé a közbeszéd, az alulretorizáltság, a töredékesség hangján szólal meg, prédikációs fordulatok kénytelenek megférni obszcén kifejezésekkel, a szentség fölmutatása szembesül a testiség különféle képeivel. S ha olykor némi didakszis üt át a jóízű szemtelenséggel előadott történeteken, bőségesen kárpótol a történetekben föl-fölbukkanó, akár fergetegesnek is nevezhető humor. Összetett ez a humor: akad benne olyasmi, amit a diákbeszéd szabadosságából örökölt a beszélő, akad olyasmi, ami kitűnően megszerkesztett ál-naivitásból fakad, és akad olyasmi, ami a történet nyitottsága révén az olvasóra bízza a végkifejlet megkomponálását, amelyhez azonban az elbeszélő semmiféle útmutatót nem mellékel, drámai és vígjátéki befejezést egyként megengedve.A Lógalék betekintést enged a fiatal erdélyi irodalom hétköznapjaiba, ennek novellisztikus epizódjait fűzi csokorba, kissé belterjes világot, beltenyészetet mutatva be. Alábbi idézetem a második ciklusból való, annak bizonyságául, miként ölelhető egybe teológia és a megismerésnek bibliai jelentése, mondjuk ezúttal is így: a szent, és a profán, a szerelmi aktus során miként válhat egy dísztelen legénylakás egy zuga szent térré:„A liturgiai tér és idő harmonikusan egészítette ki egymást, miközben az asszonnyá lett Barbarával ott lebegtünk a mindenség határán. Morális mélységeket és dogmatikai magasságokat egyaránt átjárva, primiciám hangos ordítással többször is életvizet hintve mindenek forrásába, az örök és szent női ölbe, újra és újra felfedeztem a szerelem nyálkáján csúszó ujjaimmal, nyelvemmel és szentelő botommal (az eszmével), hogy milyen jó az, ha a férfi elhagyja anyját és apját – de utóbbinak magával viszi lakáskulcsát...”A visszaemlékező és emlékeit prédikációformába öntő idős pap a beszélő, aki a régmúltat az ifjú szerelmes tüzével prédikálja, tekintettel lévén arra a frazeológiára, amely szerint szentbeszédeit meg kell szerkesztenie.(Részlet Fried István Az Előretolt Helyőrség újabb légionáriusai (kötetek ifjú erdélyi szerzőktől) című írásából. Megjelent: Helikon, X. évfolyam 2009. 2. (520.) szám — január 25. További részletek:http://www.helikon.ro/index.php?m_r=1544, http://www.helikon.ro/index.php?m_r=1574)