Felnyomták szentnek, Erdélyi Híradó Kiadó-Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár, 2007
Halálka (könyvrészlet)
Nem volt kiírva a filmvetítések időpontja. Amikor összegyűlt legalább ötven ember a roskadozó kultúrház előtt, elszalasztottak valakit a sánta iskolaigazgatóért. Most is így történt. Rövid várakozás után érkezett is mérges tekintettel az öreg, kulcsokat zörgetve kezében. Dúlt-fúlt, mint akinek megették a vacsoráját, miközben kinyitotta a keskeny ajtókat, majd bekapcsolta a vetítőgépet.
– Mindenki bent van? Az előadás öt perc múlva kezdődik!
A dohos kis helyiségben vagy ötven-hatvanan tolongtunk. Egy beesett arcú ember tört utat a legelső sorhoz. Megjelenése tiszteletet parancsolt. Két méter húsz centi magas, ereje teljében levő férfi volt, bárgyú szemeivel közömbösen tekintett mindenkire. Nem érdekelte, mi történik körülötte. Letette tarisznyáját a középső székre, majd megigazítva kopott frakkját, elégedett arckifejezéssel foglalt helyet. A villany kialudt, a termet kardként vágta ketté a vetítőgép fehér fénye.
– Ki az ott elöl?! Miért áll a képbe?! – méltatlankodtak a nézők a hirtelen támadt sötétben a vetítővászon fehérjén görnyedő nagy alak láttán. – Üljön le!
A hórihorgas fiatalember összevonta szemöldökét, feltápászkodott székéről, majd nyugodt mozdulattal hátrafordult.
– Most meg felállt a padra a bolond! Azonnal üljön le! Nem hallja?! Pofátlanja!
Begombolta frakkját és elindult a széksorok mentén hátrafelé. A férfiak úgy rebbentek szét a hátsó sorokból, mint aratáskor a pelyva, a terem megtelt a félelem viharváró csöndjével. A közben elkezdődött film szereplői éles hangon vitatkoztak egymással, Isten tudja, milyen nyelven.
Halálkától mindenki félt, valósággal rettegésben tartotta a lakosokat. Hogy honnan kapta a nevét, annak három különböző története is van.
Egyesek szerint az iskola futballpályáján mesélte a gyerekeknek, hogy egy régi orosz könyvben olvasta: minden alváskor meghalunk egy kicsit. Ha csak pár órára is, de elpattan bennünk az események fonala. Kilépünk valamelyest a szerencsétlenül öntudatra ébredt emberiség békétlen családjából, agyunk pihen, törli magából a fölösleges információkat, izomtónusunk minimálisra csökken, végtagjaink elernyednek, amolyan kis halállá, halálkává alakítva az alvást.
Egyszer játék közben aztán így kiáltott felé valaki:
– Passzolj, Halálka, ne légy önző, a gólt úgyis neked számoljuk!
Mások úgy emlékeznek, kiálló arccsontjai, üreges szemei, valamint hatalmas termete miatt kapta fura becenevét.
A legérdekesebb azonban a harmadik változat, amely szerint egy közszájon forgó mendemonda vált rideg valósággá Halálka számára. A szomszéd faluból baktatott hazafelé a magas ifjú. Ittasan bandukolt az éjfélig tartó mulatság után, és a temetőn keresztül akart rövidíteni, hogy minél hamarabb elérhesse háza rozoga kapuját. Fáradt volt, csak homályosan rajzolódtak ki előtte a bólogató fejfák, idős párokként támogatva egymást az éjszakában. A fagyott határmező varázstükrében a telihold szépítkezett, gondosan festette a hóban szomorú arcát, amely sárga volt, akár a fák között meg-megvillanó hiúz bőre. A falu aludt, mindenütt csend honolt. Még a saját szívverését is hallhatta, amint ott fújtatott a sírok között.
Hirtelen kicsúszott lába alól a talaj, zuhanni kezdett, majd elernyedtek végtagjai, gondolatai megtörtek, s álomba merült. Ez már nem halálka volt, hanem az események rövid és kusza egyvelege, amelybe, mint valami rozsdás boszorkányüst fortyogó levébe, egyszerre vegyült el múlt, jelen, s talán még a jövő is. Az ember ilyenkor tényleg nem tudja, hogy mikor van ébren, és mikor álmodik, agyában egyszerre tudatosulnak a képzelet és a valóság hangjai, érzékeli a téli hideget még akkor is, ha netán egy szemrevaló fekete nő sátrába kérezkedik, valahol a ghánai esőerdők mélyén. Tehetetlen, csak hánykolódik a fekhelyén, hol taszítja magától az ébrenlét cifra zekéjét, hol pedig kétségbeesetten kapaszkodik annak hímzett ujjaiba.
Már hajnalodott, amikor megébredt, szürkés-vörös színbe öltöztek a kopjafák, amelyek most alulról látszottak, a frissen ásott sírverem aljából. Fekvő helyzetben, arccal az ég felé egyre hangosabban nyöszörgött.
– Fázom! Nagyon fázom! Húzzatok ki! Nem bírom tovább!
A reggeli szemléjét tartó temetőőrnek megütötte fülét a hang, s a gödörhöz sietett. Először kerekre meredtek szemei az enyhén szólva nem mindennapi látványtól, majd a tőle megszokott legyintő mozdulattal bökött a rimánkodó felé:
– Aki kitakarózott, az ne panaszkodjék!
S dolga végezetten továbblépett. Kutyái még jó ideig csaholtak a kijózanodó élőhalott feje fölött, szemébe kaparták a homokot. Aztán újra csend lett.
Hogy miként került ki onnan a pórul járt mulatozó, máig sem tudja a falu. Talán a szellemek cibálták ki és rakták le a díszesen faragott temetőkapu elé, imígyen figyelmeztetve, hogy várjon sorára, mert a megfelelő pillanatban kopogtat az ő ideje is.
De másnaptól az őr elkezdte őt halálkázni a szomszédok előtt, s azóta rajta ragadt a különös név, amelynek viselője is különleges volt. Meghunyászkodás-félét várt el tőlünk, közönséges halandóktól, amit a még ereje teljében levő hím követel a falka többi tagjától, tudva, hogy uralma nem tart, míg a világ, s jó kihasználni a jelent, hogy legyen majd, amire emlékeznie, ha kivénül, és átveszik helyét az erősebbek.
Akárcsak az állatvilágban: megjelenik a fiatal kan, s a korosodó elöljáró egy idő után úgy érzi, jobb, ha elsomfordál jószántából, mert így legalább a megalázást elkerülheti.
Halálka még nem volt idős, de kinézetével, megjelenésével arra sarkallt bennünket, hogy a szokottnál gyorsabban menjen végbe közöttünk a generációváltás. Idegesített, hogy félnünk kell tőle, meg kell hunyászkodnunk, ha elállja valahol széles hátával az utat. Irtózatos küzdelmet vívtunk saját félelmünkkel, s ez a küzdelem egyre közelebb hozta a borzalmas eseményt, amely már ott volt a levegőben, csak egy szikra kellett, hogy kipattanjon, mint májusi futó zápor után a juhászbojtárok tüze odafönn a Nagyhagymás legelőin. E szikra pedig nem sokáig váratott magára.
Vasárnap délután volt. Öcséimmel az ablakban beszélgettünk, amikor Halálka bukkant elő a kismalom mögül. Azonnal észrevettük, hogy dülöngél, a kocsmából jöhetett, ahol valószínűleg pár kupica köményes pálinkával próbálta elviselhetőbbé tenni a hétvége unalmát. Mindhárman éreztük: nincs visszaút, az alkalom elérkezett.
Összenéztünk, majd gyorsan a hátsó szobába rohantunk megtervezni a nagy eseményt. Pár perc múlva éppen az ablakunk alatt haladt el Halálka, amikor egy nagy, mosogatólével teli, bekötött szájú zacskó csattant a fején. Haja csapzott lett, megdöbbenve, csuromvizesen tekintett a félig nyitott ablakra, majd dühtől eltorzult arccal, hirtelen mozdulattal lehajolt, jókora követ ragadott fel, és az ablakunkba vágta. Több sem kellett nekünk, fújtatva-ordítva rohantunk ki az utcára. Minden a tervek szerint történt. Két öcsém az óriás háta mögé került, átkarolták széles mellkasát, s amíg ő karjait próbálta kiszabadítani, én közel léptem hozzá. Szúrós szemébe néztem, majd egy határozott ütéssel felhasítottam felső szájprémét. Öcséim hihetetlen kitartással, hiénaként kapaszkodtak a magát dobáló óriásba, nekem pedig a bal ütésem következett, ami balul is sült el: az áldozat metszőfogai széles sebet vájtak két nagyobbik bütykömre. Éles fájdalom hasított alkaromba, ajkam megremegett, melegség öntött el mindenütt, de erőt kellett vennem magamon, mert a felbőszült óriás már-már lerázta magáról fogva tartóit. Oldalt léptem, behunytam szemem és erős köríves rúgást indítottam abba az irányba, ahol utoljára láttam Halálka hánykolódó testét. Vékony lábszárcsontom úgy vágódott neki hasfalának, mint kasza a fűcsomónak. A nagy ember térdre rogyott, mi pedig iszkoltunk a helyszínről, magunk mögött hagyva áldozatunkat és ámuldozó szomszédainkat.
Aznap este nem tudtam elaludni. Előttem kóválygott a bozontos képű férfi kétségbeesett arca. Másnap elmentem Halálkához. Bocsánatot kérek tőle a testvéreim nevében is. Könnyebb lesz elviselni a verését, mint a kínzó lelkiismeret-furdalást, legalább elégtételt vesz rajtam, s megkapom, amit érdemlek, gondoltam magamban.
Hangos csikorgással nyílt ki a rozoga kapu. Félve léptem be a szűk udvarra. A házban csend honolt.
– Halálka! Merre vagy?! Halálka!
Semmi válasz. A hátsó szobába nézve kővé dermedtem. Ott állt a szürke óriás a kopott szekrénnyel szemben, ágyán csíkos tarisznya.
– Azért kereslek… – a többi szó belém fagyott.
Halálka felém indult. Behunytam a szemem, államat leszegtem. Hallottam, amint elhalad mellettem. Amikor újra felpillantottam, szoborarccal állt a bejárati ajtónál, egy pillanatra rám nézett, majd a dohos helyiségből lassan kifordult a júniusi napsütésbe.
Soha többé nem láttam a faluban, de a tekintete belém rögzült. Azóta értékesebbek nekem a nappalok, mert tudom, az éj beálltával, akarjuk vagy sem, a vele való találkozásra készülünk, gyakorolva e ceremónia minden apró részletét.
– Mindenki bent van? Az előadás öt perc múlva kezdődik!
A dohos kis helyiségben vagy ötven-hatvanan tolongtunk. Egy beesett arcú ember tört utat a legelső sorhoz. Megjelenése tiszteletet parancsolt. Két méter húsz centi magas, ereje teljében levő férfi volt, bárgyú szemeivel közömbösen tekintett mindenkire. Nem érdekelte, mi történik körülötte. Letette tarisznyáját a középső székre, majd megigazítva kopott frakkját, elégedett arckifejezéssel foglalt helyet. A villany kialudt, a termet kardként vágta ketté a vetítőgép fehér fénye.
– Ki az ott elöl?! Miért áll a képbe?! – méltatlankodtak a nézők a hirtelen támadt sötétben a vetítővászon fehérjén görnyedő nagy alak láttán. – Üljön le!
A hórihorgas fiatalember összevonta szemöldökét, feltápászkodott székéről, majd nyugodt mozdulattal hátrafordult.
– Most meg felállt a padra a bolond! Azonnal üljön le! Nem hallja?! Pofátlanja!
Begombolta frakkját és elindult a széksorok mentén hátrafelé. A férfiak úgy rebbentek szét a hátsó sorokból, mint aratáskor a pelyva, a terem megtelt a félelem viharváró csöndjével. A közben elkezdődött film szereplői éles hangon vitatkoztak egymással, Isten tudja, milyen nyelven.
Halálkától mindenki félt, valósággal rettegésben tartotta a lakosokat. Hogy honnan kapta a nevét, annak három különböző története is van.
Egyesek szerint az iskola futballpályáján mesélte a gyerekeknek, hogy egy régi orosz könyvben olvasta: minden alváskor meghalunk egy kicsit. Ha csak pár órára is, de elpattan bennünk az események fonala. Kilépünk valamelyest a szerencsétlenül öntudatra ébredt emberiség békétlen családjából, agyunk pihen, törli magából a fölösleges információkat, izomtónusunk minimálisra csökken, végtagjaink elernyednek, amolyan kis halállá, halálkává alakítva az alvást.
Egyszer játék közben aztán így kiáltott felé valaki:
– Passzolj, Halálka, ne légy önző, a gólt úgyis neked számoljuk!
Mások úgy emlékeznek, kiálló arccsontjai, üreges szemei, valamint hatalmas termete miatt kapta fura becenevét.
A legérdekesebb azonban a harmadik változat, amely szerint egy közszájon forgó mendemonda vált rideg valósággá Halálka számára. A szomszéd faluból baktatott hazafelé a magas ifjú. Ittasan bandukolt az éjfélig tartó mulatság után, és a temetőn keresztül akart rövidíteni, hogy minél hamarabb elérhesse háza rozoga kapuját. Fáradt volt, csak homályosan rajzolódtak ki előtte a bólogató fejfák, idős párokként támogatva egymást az éjszakában. A fagyott határmező varázstükrében a telihold szépítkezett, gondosan festette a hóban szomorú arcát, amely sárga volt, akár a fák között meg-megvillanó hiúz bőre. A falu aludt, mindenütt csend honolt. Még a saját szívverését is hallhatta, amint ott fújtatott a sírok között.
Hirtelen kicsúszott lába alól a talaj, zuhanni kezdett, majd elernyedtek végtagjai, gondolatai megtörtek, s álomba merült. Ez már nem halálka volt, hanem az események rövid és kusza egyvelege, amelybe, mint valami rozsdás boszorkányüst fortyogó levébe, egyszerre vegyült el múlt, jelen, s talán még a jövő is. Az ember ilyenkor tényleg nem tudja, hogy mikor van ébren, és mikor álmodik, agyában egyszerre tudatosulnak a képzelet és a valóság hangjai, érzékeli a téli hideget még akkor is, ha netán egy szemrevaló fekete nő sátrába kérezkedik, valahol a ghánai esőerdők mélyén. Tehetetlen, csak hánykolódik a fekhelyén, hol taszítja magától az ébrenlét cifra zekéjét, hol pedig kétségbeesetten kapaszkodik annak hímzett ujjaiba.
Már hajnalodott, amikor megébredt, szürkés-vörös színbe öltöztek a kopjafák, amelyek most alulról látszottak, a frissen ásott sírverem aljából. Fekvő helyzetben, arccal az ég felé egyre hangosabban nyöszörgött.
– Fázom! Nagyon fázom! Húzzatok ki! Nem bírom tovább!
A reggeli szemléjét tartó temetőőrnek megütötte fülét a hang, s a gödörhöz sietett. Először kerekre meredtek szemei az enyhén szólva nem mindennapi látványtól, majd a tőle megszokott legyintő mozdulattal bökött a rimánkodó felé:
– Aki kitakarózott, az ne panaszkodjék!
S dolga végezetten továbblépett. Kutyái még jó ideig csaholtak a kijózanodó élőhalott feje fölött, szemébe kaparták a homokot. Aztán újra csend lett.
Hogy miként került ki onnan a pórul járt mulatozó, máig sem tudja a falu. Talán a szellemek cibálták ki és rakták le a díszesen faragott temetőkapu elé, imígyen figyelmeztetve, hogy várjon sorára, mert a megfelelő pillanatban kopogtat az ő ideje is.
De másnaptól az őr elkezdte őt halálkázni a szomszédok előtt, s azóta rajta ragadt a különös név, amelynek viselője is különleges volt. Meghunyászkodás-félét várt el tőlünk, közönséges halandóktól, amit a még ereje teljében levő hím követel a falka többi tagjától, tudva, hogy uralma nem tart, míg a világ, s jó kihasználni a jelent, hogy legyen majd, amire emlékeznie, ha kivénül, és átveszik helyét az erősebbek.
Akárcsak az állatvilágban: megjelenik a fiatal kan, s a korosodó elöljáró egy idő után úgy érzi, jobb, ha elsomfordál jószántából, mert így legalább a megalázást elkerülheti.
Halálka még nem volt idős, de kinézetével, megjelenésével arra sarkallt bennünket, hogy a szokottnál gyorsabban menjen végbe közöttünk a generációváltás. Idegesített, hogy félnünk kell tőle, meg kell hunyászkodnunk, ha elállja valahol széles hátával az utat. Irtózatos küzdelmet vívtunk saját félelmünkkel, s ez a küzdelem egyre közelebb hozta a borzalmas eseményt, amely már ott volt a levegőben, csak egy szikra kellett, hogy kipattanjon, mint májusi futó zápor után a juhászbojtárok tüze odafönn a Nagyhagymás legelőin. E szikra pedig nem sokáig váratott magára.
Vasárnap délután volt. Öcséimmel az ablakban beszélgettünk, amikor Halálka bukkant elő a kismalom mögül. Azonnal észrevettük, hogy dülöngél, a kocsmából jöhetett, ahol valószínűleg pár kupica köményes pálinkával próbálta elviselhetőbbé tenni a hétvége unalmát. Mindhárman éreztük: nincs visszaút, az alkalom elérkezett.
Összenéztünk, majd gyorsan a hátsó szobába rohantunk megtervezni a nagy eseményt. Pár perc múlva éppen az ablakunk alatt haladt el Halálka, amikor egy nagy, mosogatólével teli, bekötött szájú zacskó csattant a fején. Haja csapzott lett, megdöbbenve, csuromvizesen tekintett a félig nyitott ablakra, majd dühtől eltorzult arccal, hirtelen mozdulattal lehajolt, jókora követ ragadott fel, és az ablakunkba vágta. Több sem kellett nekünk, fújtatva-ordítva rohantunk ki az utcára. Minden a tervek szerint történt. Két öcsém az óriás háta mögé került, átkarolták széles mellkasát, s amíg ő karjait próbálta kiszabadítani, én közel léptem hozzá. Szúrós szemébe néztem, majd egy határozott ütéssel felhasítottam felső szájprémét. Öcséim hihetetlen kitartással, hiénaként kapaszkodtak a magát dobáló óriásba, nekem pedig a bal ütésem következett, ami balul is sült el: az áldozat metszőfogai széles sebet vájtak két nagyobbik bütykömre. Éles fájdalom hasított alkaromba, ajkam megremegett, melegség öntött el mindenütt, de erőt kellett vennem magamon, mert a felbőszült óriás már-már lerázta magáról fogva tartóit. Oldalt léptem, behunytam szemem és erős köríves rúgást indítottam abba az irányba, ahol utoljára láttam Halálka hánykolódó testét. Vékony lábszárcsontom úgy vágódott neki hasfalának, mint kasza a fűcsomónak. A nagy ember térdre rogyott, mi pedig iszkoltunk a helyszínről, magunk mögött hagyva áldozatunkat és ámuldozó szomszédainkat.
Aznap este nem tudtam elaludni. Előttem kóválygott a bozontos képű férfi kétségbeesett arca. Másnap elmentem Halálkához. Bocsánatot kérek tőle a testvéreim nevében is. Könnyebb lesz elviselni a verését, mint a kínzó lelkiismeret-furdalást, legalább elégtételt vesz rajtam, s megkapom, amit érdemlek, gondoltam magamban.
Hangos csikorgással nyílt ki a rozoga kapu. Félve léptem be a szűk udvarra. A házban csend honolt.
– Halálka! Merre vagy?! Halálka!
Semmi válasz. A hátsó szobába nézve kővé dermedtem. Ott állt a szürke óriás a kopott szekrénnyel szemben, ágyán csíkos tarisznya.
– Azért kereslek… – a többi szó belém fagyott.
Halálka felém indult. Behunytam a szemem, államat leszegtem. Hallottam, amint elhalad mellettem. Amikor újra felpillantottam, szoborarccal állt a bejárati ajtónál, egy pillanatra rám nézett, majd a dohos helyiségből lassan kifordult a júniusi napsütésbe.
Soha többé nem láttam a faluban, de a tekintete belém rögzült. Azóta értékesebbek nekem a nappalok, mert tudom, az éj beálltával, akarjuk vagy sem, a vele való találkozásra készülünk, gyakorolva e ceremónia minden apró részletét.