Farkas Wellmann Éva
Szentség és nemiség, sajátos alakváltozatokkal
Murányi Sándor Olivér: Felnyomták szentnek. Erdélyi Híradó Kiadó, Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár 2007
Ritka esetekben találkozni kortárs debütköteteknél ennyi tudatossággal, bátorsággal és izgalommal, mint jelen könyv olvasásakor. Murányi Sándor Olivérnek nagy eséllyel sikerült meglepnie elszórt szövegeinek korábbi olvasóit is. Mindezt tette úgy, hogy a fent említett tulajdonságok minden mesterkéltség nélkül szövik az írások egymásutánját az utóbbi évek egyik legeredetibb, legsajátosabb hangú szövegegyüttesévé.
Karakteres, jól megkonstruált történetek ezek, amelyeknek olvasása során igen jelentős részben kiegészül az olvasói élmény a saját alkotómunka örömével. A szövegek minden információt tartalmaznak, de sosem terjengősek, mondatai nagyon rendezettek, letisztultak.
Életszerűek a témái, de még inkább ezt lehet érezni azok sajátos feldolgozási módjával kapcsolatban. A felületes olvasó számára meghökkentő lehet ahogyan Szent Ferenc vagy Antal otthonosan mozog ugyanazon könyv történeteiben, mint a remeteséget a maga módján értelmező férfi, a kisvárosi önjelölt zseni, a bűnöző vagy éppen a visszatérő Jézus . A karakterek úgy fiktívek, hogy megalkotásuknak ára nem a valószerűtlenség. Murányi igen pontosan ismeri "hőseit", sőt szerkezeti tökéletességre is törekszik. Nem tesz funkció nélküli kitérőket, vagy ha mégis úgy tűnik, utólag minden bizonnyal a játék részévé teszi az olvasó becsapatásának történetét is. Ez a valóságjelleg teszi, hogy még vonzáskörébe sem kerül Murányi a különben igen hívogató, nem egy alkotót rászedő közhely-kényszernek. Amikor a legyezőhorgászról ír, ott pontosan érezzük: szinte a szövegnek is feltehetők e különleges szenvedéllyel kapcsolatos kérdéseink, a falusi mozivetítésnek pedig minden apró részletét magunk elé képzelhetjük.
Murányinál a vallásosság, de még inkább az egyénileg átértelmezett szentség vegyül a szexualitással (és szükségszerűen annak vallásos alakváltozatával, a paráznasággal). A szerzőt ért legtöbb vád éppen ennek a kettőségnek a termékeny művészi megképződésétől tekint el. Egyfelől a könyv túlzott férfiassága, másfelől túlhajszolt szexualitása miatt szokás hibáztatni Murányi Sándor Olivért. A két – egymásból eredeztetett – vádpontot azonban szintén két, a szöveg jellegéből kikövetkeztethető ellenérvvel vélem megtámadhatónak. Mindenekelőtt az, aki a kötetről mint egységről nyilatkozik általános érvénnyel, az minden valószínűség szerint nem olvasta a könyvet. Ha olvasta volna, minden bizonnyal emlékezne arra a fejezetválasztó lapra, amely két, egymástól tematikailag független, nagyobb részre tagolja a történeteket. Ilyenformán a vádpontok is elsősorban a második fejezetre, a "pornóprédikátziókra" lehetnének vonatkoztathatóak. Másfelől ezek a szövegek – már műfajmegnevezésükből adódóan is – olyan mértékben vegyülnek a vallásossággal, hogy bizonyos pontjain az olvasásnak természetszerűleg tevődik fel a kérdés: vajon a szexualitás részletezéséért, avagy a szent tartalom grotszk megvilágításba helyezéséért íródtak meg ezek a pornóprédikációk? Különös, ám mégis természetszerű vegyüléke ez a nemiségnek és az emelkedettségnek – csupán a hátborzongatóan elfogulatlan életszerűség okán. A legyezőhorgász című szövegben található az az egyetlen mondat, amely fölöslegesnek tűnt ebben a könyvben. A legyezőhorgásznak feltett kérdésre, hogy miért horgászik, érkezik a válasz – nem kevés költőiséggel –, hogy: "– Te miért alszol, és egyáltalán: miért lélegzel?" Aztán szerzőnk magyarázkodni kezd: "Így mondta el az öreg lord, hogy életét jelenti a horgászat." A műfajjal természetesen megmagyarázható ez a minimális redundancia, azonban olvasott szövegben bizonyos mértékben a befogadói képességeket alábecsülőnek mutatkozik. Murányi Sándor a könyv egyik bemutatóján azzal "védte meg" – amúgy igen szellemesen – novelláinak túlzottan maszkulin hangnemét, hogy ő nem nő, ezért bocsássanak meg, ha nem tud úgy írni, ahogy ezt egy nő tenné. Írásait olvasva ebben nagy mértékben igazat is lehet adni neki. Egyetlen részlet nem stimmel: ha már a nemek harca beleszövődik történetünkbe, hozzáfűzném: kijelentésének megfelelően valóban nem tud úgy írni, mint egy nő. Értem ez alatt, hogy amit a nő szemszögéből igyekszik láttatni, kevésbé tűnik hitelesnek, sikerültnek, mint a saját, pontos, akár túlontúl is férfiasnak vélhető állításai.
Az első rész egyik reprezentatív darabjában, a Pér ugrik rohanó patakban címűben, a horgászatot mint ősi ösztönt értelmezi át: a rohanó patak partján hangzik el a halálhír és a születés híre. Murányi ironikusan fordul saját kijelentéseihez is, és a horgászat újból meg újból megismétlődő rítusa az emberi becsvágy és lemondás szerkezetében hasonló típusú gesztusával kerül megérdemelt közösségbe. A folytonosság csodásan megmásíthatatlan jellegének tökéletes képe a befejezés: "mert tudja, nincs két egyforma pér, de mindegyik nagyon gyorsan tud menekülni, az Alkalom pedig vissza nem tér."
A medvepásztor történéseinek részletei egyenként is elbeszélés-témák lehetnének: az Erdélyben pénzért vadászó német kocaturista esete, az először hajtani induló fiú, majd a fizikailag tönkretett külsejű, majd lelkileg megalázott nyomorult ember vívódása, az elcsúfított társát elfogadni nem tudó lány döntése... A groteszk és az ironikus határán egyensúlyoz a gesztus, amellyel a Vadászok Országos Szövetségének Elnöki Tanácsa kárpótlásul a balesetért egy medve ingyen kilövését engedélyezi a baleset után a szerencsétlen fiatalembernek. A fennkölt, a tragikus és a meg-nem-éltségből fakadó megfoghatatlanság együttesét idézi meg az olvasóban a mozdulat, mellyel a levelet megsemmisíti az írás hőse. És a végtelenül pontos, lelkiismeretes elvarrása a szálaknak: "Megértette, hogy senki és semmi nem hibás, s mindennek, ami él – a saját életének is – egyetlen célja van: a lehető legvégső időig megmaradni és megújulni. – Túlélted. Mit akarsz még? – suttogta magának gépiesen. – Aki túlél valamit, az megnyerte a saját perét, nincs joga és oka vádaskodni..." Azzal, hogy ez a kijelentés a zárórész környékén ilyenfajta távlatát nyitja a továbbgondolásnak, úgy tűnik, Murányinak valami sokkal több sikerült annál, mintha oldalakon keresztül taglalja ezen sorok értelmezését. Az egyéni alkotómunka során a megfogalmazott hiteles "történet" sajáttá minősül: a játék terébe invitálja olvasóját, épp csak a szabályok ismertetésével. Majd nagylelkűen megosztja a teremtés örömével járó izgalmat is.
Rendkívül szellemes, élvezettel olvasható darabok a Pinufiusz Apáttól származó pornóprédikációk. Murányi nem fél érthetően, izgalmasan írni, sőt, humort, cinizmust csempészni szövegeibe – s kísérletei az esetek jelentős részében telitalálatok. A csípős megjegyzéseket még érdekfeszítőbbé teszik az esetenként "kívülről" ismerős utalások, s ez abban az esetben is így van, ha a valóságban mégsem tudjuk pontosan azonosítani az analógiákat. Talán amiatt, mert általános érvényű felismerésekkel van dolgunk, melyek jócskán túlmutatnak egy-egy való élethez kapcsolható vonatkozáson. A "megfeleltetős" szövegek sorában egyébként a Jézus és a tizenkét violátor című minden bizonnyal a legfergetegesebb.
Kíméletlen, szarkasztikus, és játékosan nevettető stílusa megkülönböztethetővé teszi kortársai között, azért is, mert ezen túlmenően: témái sosem erőltetettek, a szöveg nem szétírt, és nem olyan értelemben provokatív a szöveg, hogy az olvasó virtuális kezét elengedje. És vigasztalja a szerző erkölcsét féltőket "saját" mondata: "ha túl közel kerülünk a bűnhöz, az egy idő után elhagy bennünket". Örömmel teszem hozzá mindehhez annak, aki nem tudná: Murányi Sándor Olivér jelen kötetével elnyerte a 2007-es év Avantgarderobe-díját.
Irodalmi Jelen, 2008. április
Szentség és nemiség, sajátos alakváltozatokkal
Murányi Sándor Olivér: Felnyomták szentnek. Erdélyi Híradó Kiadó, Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár 2007
Ritka esetekben találkozni kortárs debütköteteknél ennyi tudatossággal, bátorsággal és izgalommal, mint jelen könyv olvasásakor. Murányi Sándor Olivérnek nagy eséllyel sikerült meglepnie elszórt szövegeinek korábbi olvasóit is. Mindezt tette úgy, hogy a fent említett tulajdonságok minden mesterkéltség nélkül szövik az írások egymásutánját az utóbbi évek egyik legeredetibb, legsajátosabb hangú szövegegyüttesévé.
Karakteres, jól megkonstruált történetek ezek, amelyeknek olvasása során igen jelentős részben kiegészül az olvasói élmény a saját alkotómunka örömével. A szövegek minden információt tartalmaznak, de sosem terjengősek, mondatai nagyon rendezettek, letisztultak.
Életszerűek a témái, de még inkább ezt lehet érezni azok sajátos feldolgozási módjával kapcsolatban. A felületes olvasó számára meghökkentő lehet ahogyan Szent Ferenc vagy Antal otthonosan mozog ugyanazon könyv történeteiben, mint a remeteséget a maga módján értelmező férfi, a kisvárosi önjelölt zseni, a bűnöző vagy éppen a visszatérő Jézus . A karakterek úgy fiktívek, hogy megalkotásuknak ára nem a valószerűtlenség. Murányi igen pontosan ismeri "hőseit", sőt szerkezeti tökéletességre is törekszik. Nem tesz funkció nélküli kitérőket, vagy ha mégis úgy tűnik, utólag minden bizonnyal a játék részévé teszi az olvasó becsapatásának történetét is. Ez a valóságjelleg teszi, hogy még vonzáskörébe sem kerül Murányi a különben igen hívogató, nem egy alkotót rászedő közhely-kényszernek. Amikor a legyezőhorgászról ír, ott pontosan érezzük: szinte a szövegnek is feltehetők e különleges szenvedéllyel kapcsolatos kérdéseink, a falusi mozivetítésnek pedig minden apró részletét magunk elé képzelhetjük.
Murányinál a vallásosság, de még inkább az egyénileg átértelmezett szentség vegyül a szexualitással (és szükségszerűen annak vallásos alakváltozatával, a paráznasággal). A szerzőt ért legtöbb vád éppen ennek a kettőségnek a termékeny művészi megképződésétől tekint el. Egyfelől a könyv túlzott férfiassága, másfelől túlhajszolt szexualitása miatt szokás hibáztatni Murányi Sándor Olivért. A két – egymásból eredeztetett – vádpontot azonban szintén két, a szöveg jellegéből kikövetkeztethető ellenérvvel vélem megtámadhatónak. Mindenekelőtt az, aki a kötetről mint egységről nyilatkozik általános érvénnyel, az minden valószínűség szerint nem olvasta a könyvet. Ha olvasta volna, minden bizonnyal emlékezne arra a fejezetválasztó lapra, amely két, egymástól tematikailag független, nagyobb részre tagolja a történeteket. Ilyenformán a vádpontok is elsősorban a második fejezetre, a "pornóprédikátziókra" lehetnének vonatkoztathatóak. Másfelől ezek a szövegek – már műfajmegnevezésükből adódóan is – olyan mértékben vegyülnek a vallásossággal, hogy bizonyos pontjain az olvasásnak természetszerűleg tevődik fel a kérdés: vajon a szexualitás részletezéséért, avagy a szent tartalom grotszk megvilágításba helyezéséért íródtak meg ezek a pornóprédikációk? Különös, ám mégis természetszerű vegyüléke ez a nemiségnek és az emelkedettségnek – csupán a hátborzongatóan elfogulatlan életszerűség okán. A legyezőhorgász című szövegben található az az egyetlen mondat, amely fölöslegesnek tűnt ebben a könyvben. A legyezőhorgásznak feltett kérdésre, hogy miért horgászik, érkezik a válasz – nem kevés költőiséggel –, hogy: "– Te miért alszol, és egyáltalán: miért lélegzel?" Aztán szerzőnk magyarázkodni kezd: "Így mondta el az öreg lord, hogy életét jelenti a horgászat." A műfajjal természetesen megmagyarázható ez a minimális redundancia, azonban olvasott szövegben bizonyos mértékben a befogadói képességeket alábecsülőnek mutatkozik. Murányi Sándor a könyv egyik bemutatóján azzal "védte meg" – amúgy igen szellemesen – novelláinak túlzottan maszkulin hangnemét, hogy ő nem nő, ezért bocsássanak meg, ha nem tud úgy írni, ahogy ezt egy nő tenné. Írásait olvasva ebben nagy mértékben igazat is lehet adni neki. Egyetlen részlet nem stimmel: ha már a nemek harca beleszövődik történetünkbe, hozzáfűzném: kijelentésének megfelelően valóban nem tud úgy írni, mint egy nő. Értem ez alatt, hogy amit a nő szemszögéből igyekszik láttatni, kevésbé tűnik hitelesnek, sikerültnek, mint a saját, pontos, akár túlontúl is férfiasnak vélhető állításai.
Az első rész egyik reprezentatív darabjában, a Pér ugrik rohanó patakban címűben, a horgászatot mint ősi ösztönt értelmezi át: a rohanó patak partján hangzik el a halálhír és a születés híre. Murányi ironikusan fordul saját kijelentéseihez is, és a horgászat újból meg újból megismétlődő rítusa az emberi becsvágy és lemondás szerkezetében hasonló típusú gesztusával kerül megérdemelt közösségbe. A folytonosság csodásan megmásíthatatlan jellegének tökéletes képe a befejezés: "mert tudja, nincs két egyforma pér, de mindegyik nagyon gyorsan tud menekülni, az Alkalom pedig vissza nem tér."
A medvepásztor történéseinek részletei egyenként is elbeszélés-témák lehetnének: az Erdélyben pénzért vadászó német kocaturista esete, az először hajtani induló fiú, majd a fizikailag tönkretett külsejű, majd lelkileg megalázott nyomorult ember vívódása, az elcsúfított társát elfogadni nem tudó lány döntése... A groteszk és az ironikus határán egyensúlyoz a gesztus, amellyel a Vadászok Országos Szövetségének Elnöki Tanácsa kárpótlásul a balesetért egy medve ingyen kilövését engedélyezi a baleset után a szerencsétlen fiatalembernek. A fennkölt, a tragikus és a meg-nem-éltségből fakadó megfoghatatlanság együttesét idézi meg az olvasóban a mozdulat, mellyel a levelet megsemmisíti az írás hőse. És a végtelenül pontos, lelkiismeretes elvarrása a szálaknak: "Megértette, hogy senki és semmi nem hibás, s mindennek, ami él – a saját életének is – egyetlen célja van: a lehető legvégső időig megmaradni és megújulni. – Túlélted. Mit akarsz még? – suttogta magának gépiesen. – Aki túlél valamit, az megnyerte a saját perét, nincs joga és oka vádaskodni..." Azzal, hogy ez a kijelentés a zárórész környékén ilyenfajta távlatát nyitja a továbbgondolásnak, úgy tűnik, Murányinak valami sokkal több sikerült annál, mintha oldalakon keresztül taglalja ezen sorok értelmezését. Az egyéni alkotómunka során a megfogalmazott hiteles "történet" sajáttá minősül: a játék terébe invitálja olvasóját, épp csak a szabályok ismertetésével. Majd nagylelkűen megosztja a teremtés örömével járó izgalmat is.
Rendkívül szellemes, élvezettel olvasható darabok a Pinufiusz Apáttól származó pornóprédikációk. Murányi nem fél érthetően, izgalmasan írni, sőt, humort, cinizmust csempészni szövegeibe – s kísérletei az esetek jelentős részében telitalálatok. A csípős megjegyzéseket még érdekfeszítőbbé teszik az esetenként "kívülről" ismerős utalások, s ez abban az esetben is így van, ha a valóságban mégsem tudjuk pontosan azonosítani az analógiákat. Talán amiatt, mert általános érvényű felismerésekkel van dolgunk, melyek jócskán túlmutatnak egy-egy való élethez kapcsolható vonatkozáson. A "megfeleltetős" szövegek sorában egyébként a Jézus és a tizenkét violátor című minden bizonnyal a legfergetegesebb.
Kíméletlen, szarkasztikus, és játékosan nevettető stílusa megkülönböztethetővé teszi kortársai között, azért is, mert ezen túlmenően: témái sosem erőltetettek, a szöveg nem szétírt, és nem olyan értelemben provokatív a szöveg, hogy az olvasó virtuális kezét elengedje. És vigasztalja a szerző erkölcsét féltőket "saját" mondata: "ha túl közel kerülünk a bűnhöz, az egy idő után elhagy bennünket". Örömmel teszem hozzá mindehhez annak, aki nem tudná: Murányi Sándor Olivér jelen kötetével elnyerte a 2007-es év Avantgarderobe-díját.
Irodalmi Jelen, 2008. április